Nagybánya
Nagybányai séták
Sétáinkat a Zazar bal partján, az egykori Híd utcai kapunál (Podul Viilor) – pontosabban annak helyén –, a régi városközpont bejáratánál kezdjük. Noha a város lakóinak évszázadokon át megélhetést biztosító bányák, gyümölcsösök, szőlőskertek a Zazar jobb partján helyezkedtek el, maga a település a bal parton épült ki. Mielőtt belépnénk a főtérre, álljunk meg egy pillanatra a nemrég felújított, a város régi elnevezéseivel díszített hídon, és képzeljük magunkat a fél évezreddel korábbi időkbe. Mit is láthatott Nagybányából az akkori látogató? Amint a hídfeljárónál kialakított emlékfal szövege is idézi, itt volt egykor a város északi kapuja, s már állt a Zazaron átvezető első fahíd, felvonóval, két oldalán őrtornyokkal, őrökkel. Nem léphetett be akárki, márpedig máshol nehéz lett volna bejutni a településre: a hajdani szabad királyi város kiváltságaként, a Zazar medrével párhuzamosan, nehezen megmászható palánk védte Nagybányát. Maradványai itt-ott ma is előbukkannak, legteljesebben a Münz mellett és annak északi falába építve.
Nagybánya északi kapuja (XVIII. sz.)
Az egykori fahíd helyén ma betonhíd áll, s közvetlen közelében emelkedik (Híd utca 10. szám) a nagybányai festmények jól ismert, piros kupolás református temploma. Kálvin hívei a XVI. században a cintermi Szent István templomot birtokolták, de amikor a XVII. században megerősödött az ellenreformáció, a Zazar jobb partjára, egy hirtelen felépített fatemplomba kényszerültek. II. József türelmi rendeletének következtében 1792-ben tehették le egy kőtemplom alapkövét, de 17 évre volt szükség, hogy a mai helyén felépüljön, s 1809. augusztus 20-án, Szent István napján, megtarthassák benne az első istentiszteletet. A torony akkor még csak a templom falával egyenlő magasságú; újabb 27 évbe telt míg a mai magasságra emelték.
A Református templom
„A templom szép és magas, különösen merész, széles boltíveivel ragadja meg az idegenek figyelmét. A torony messzire ellátszik, rézkupolás fedele vörös rézgombjával, nagy vitorlájával méltán feltűnik minden utazónak. A debreceni református nagytemplom tornyaihoz hasonlít, de azoknál kissé karcsúbb lévén, magasabbnak és stílszerűbbnek tetszik. Messze vidéken ritkítja párját.” (Soltész János) Nem véletlen a hasonlóság: a templom tervezője Péchy Mihály (1755–1819) hadmérnök, a korai magyar neoklasszicizmus egyik legjelentősebb építésze volt – ugyanaz, aki a kálvinista Róma nagytemplomát is megálmodta, s aki a Nagybányától nem messze fekvő Fehérszéken (Fersig), kisnemes szüleitől örökölt birtokán halt meg (újabb adatok szerint ott is születhetett).
Az emberi arcra emlékeztető „ásító toronyban” – a nagybányaiak szóhasználata szerint – rendre helyezték el a harangokat. Előbb a kisebbeket, majd még a XIX. század első felében egy 13 mázsásat, 1892-ben pedig egy 21 mázsásat, a „Hit, Haza, Emberség” nevében. 1906-ban két új harang készült, ekkor a toronyban négy harang lakott. Közülük ma már csak kettő hív imára és figyelmeztet az idő múlására, az egyik az 1892-ben öntött nagyharang. A templom orgonáját 1828-ban készítették, majd 1891-ben Országh Sándor budapesti orgonaépítő mester bővítette. 1991-ben a templom előcsarnokában kapott helyet a XX. sz. jeles írója, az itt keresztelt Németh László emléktáblája.
Az ,,ásító torony"
A templom mellett, a Híd utca 8. sz. alatti telken már 1728-ban a lelkészi lakás állt, ahol Nagybánya történelmének kiváló kutatója, Schönherr Gyula is megszületett. Helyén 1908–1910 között bérház épült, amelyet a Magyar Posta vett használatba („postapalota”).
1860-ban a templommal csaknem szemben közadakozásból, nagyobbrészt önkéntes munkával épült fel a református iskola emeletes épülete (Híd utca 19. sz.). Felső szintjét a lelkészlak és az iskola foglalta el, a földszintet haszonbérbe adták. Később a lelkész lakása a földszintre került, s az északi oldal újabb termekkel bővült. 1948-ban államosították, kisegítő iskolaként működött; a postapalotával együtt az elmúlt években került vissza a református egyház tulajdonába.
A református egyház épületein kívül egyetlen Híd utcai épületre hívjuk fel még a figyelmet. A 15. szám alatt ma egy semmitmondó lakóház áll, amelynek egykor üvegfalú és üvegtetejű emeleti szintjén a XX. század első évtizedeiben az egyik legjelentősebb nagybányai fényképész, Huszthy Mátyás műterme működött. A nagybányai festők is gyakran látogatták – különösen Perlott Csaba és Nagy Oszkár (aki sakk-partnere is volt Huszthynak) –, hogy festményeiket lefényképeztessék.
A református templom mögött, a kelet felé nyíló Nagypénzverő utca legelején, az 1. szám alatt áll a pénzverőház, vagy amint a bányaiak németesen nevezték, a „Mincz”. Ma a Történelmi Múzeum épülete. Nevét még abból az időből őrzi, amikor pénzverde is működött benne, ahol a környező bányákból kikerülő aranyat és ezüstöt feldolgozták. A középkorban – így a Hunyadiak idején, amikor a bányászattal együtt a pénzverés is felvirágzott – faépület állott a helyén.
A Pénzverde a református templom tornyából
1468-ban, amikor Mátyás király egy évre Nagybánya városának adta bérbe a nagybányai, offenbányai és szebeni pénzverdéket, az országban működő négy pénzverde közül az itteni volt a legjövedelmezőbb. A „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor idején (1613–1629) már külön részlegekben dolgoztak a fémkiválasztók, finomítók, és külön azok, akik a pénzveréssel közvetlenül foglalkoztak (a formázók, öntők, réz- és vasmetszők, valamint a tulajdonképpeni pénzverők). I. Rákóczi György uralkodása idején a pénzverde mind a fejedelemnek, mind a városnak jelentős jövedelmet biztosított. A pénzverde a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc első éveiben is működött, az 1704-ben rézből vert „pro libertate” feliratot viselő, híres, tízes polturák is a nagybányai pénzverde termékei. A zsibói csatavesztést követően (1705. november 11.) a pénzverdét több részletben Munkácsra szállították, csak a Szatmári Békét követően (1711) került vissza.
A XVIII–XIX. sz. folyamán kiépült az „U” alakú épülettömb, a pénzverés viszont egyre kisebb jelentőséggel bírt. Helyében rendre itt kapott helyet a fémbeváltó hivatal, a vegyelemző hivatal, a „villamos rézkiejtő mű”, egy áramfejlesztő telep, valamint a bányaigazgatóság. A pénzverdei rész 1864-ben „leégett és többé nem helyezték vissza”. (Krizsán P. Pál)
A múlt század második felében a „Mincz”-ből rendre kikerültek az ott működő intézmények, s másfél évtizedig tartó átalakítás után a Megyei Múzeum régészeti, középkori és újkori, valamint a bányászat és pénzverés történetét bemutató részlegei találtak otthonra benne.
A Pénzverde (Münz) egykori képeslapon
Ha már a Zazarpart utcában járunk, érdemes tovább menni rajta, s az ortodox temető nyugati sarkánál jobbra fordulni a Zárt (Închisã) utcába. Közepe táján, a 6. szám alatti emeletes villa helyén (pontosabban a telek jobb oldalán) egy emberöltővel ezelőtt még állt a ház, amelyben 1888-ban megszületett a XX. századbeli magyar próza egyik legkiválóbb művelője, Tersánszky Józsi Jenő. A gyermek Tersánszky a házból könnyen eljuthatott a Zazar jobb partjára, szaladgálhatott a Szent János és a Fokhagymás patakok partján, játszhatott a Libamezőn, s a Kereszthegy csúcsára is kimászhatott. Kedves helyeit nem tudták az elmúlt évtizedek sem lerombolni – ahogyan a Cinteremben is áll még az iskolaépület, amelyben legkedvesebb tanára, Németh József keze alatt nemcsak osztályának lett éltornásza, de tájaink történelmét is magába szívta.
Tersánszky műveiben (A félbolond, Mese az Ágrólszakadt Igricről, Kakuk Marci, A bátor nyírőlegény) a gyermekkor városa, a XIX–XX. századi Nagybánya sajátos világa, hangulata, figurái, a társadalom peremére sodródott emberek sorsa elevenednek meg. A ’60-as évek elején Szász Károly nagybányai tanár meglátogatta városunk évtizedek óta Budapesten élő szülöttét. Sok mindenről beszélgettek, de Tersánszky kérdései egyre-másra Nagybányát célozták. Szász végül kertelés nélkül megkérdezte: több évtizedes távollét után miért nem látogat haza? A felelet gondolkodás nélkül jött: „Bennem szülővárosom úgy él, ahogyan gyermekként, ifjúként megismertem, megszerettem. Tudom, hogy – mint annyi más – ez a város sem az már, mint ami akkor volt. Nem szeretném ezt a bennem élő képet összetörni.” Nem is törte össze. Ezzel a töretlen képpel távozott 1969-ben oda, ahol tovább szőheti „rendhagyó” világát.
Az egykori görög-katolikus katedrális
Városnéző utunkat a Zárt utcában folytatva, rövidesen kiérünk a Felsőbányai utcára (Vasile Lucaciu). Ott mindjárt meg is állhatunk, hiszen balra tőlünk az egykori görög katolikus katedrális (1948 óta görög-keleti templom) tornya magasodik az ég felé. A görög katolikusok már a XVIII. sz. első felében fatemplomot építettek ezen a helyen, s a század második felében annyira megerősödtek, hogy 1771-ben megkezdhették egy kőtemplom építését. Nem sokkal később ugyanebben az utcában felépítették a paplakot, és nem messze tőle a kántor lakását is. A XVIII. század végén felépített kőtemplom egy évszázad múlva már kicsinek bizonyult, így a múlt század első évtizedében (1909) felépült a mai kőtemplom.
1930-ban a görög katolikusok száma elérte az 5500-at és heves küzdelem folyt azért, hogy a püspökség Máramarosszigetről Nagybányára kerüljön. Ennek eredményeként 1931. február 2-án ünnepélyesen bevonult városunkba a később mártírhalált halt dr. Rusu Alexandru püspök. A templom ezzel püspöki székesegyházzá vált. 1948-ban a görög katolikus egyházat erőszakkal megszüntették, beolvasztották a görög-keleti egyházba. Papjainak egy részét börtönbe vetették, az egyház vagyona részben az ortodoxok, részben az állam tulajdonába ment át.
A templom körüli temető hátsó részén épület állt. Ebben működött a görög katolikus felekezeti iskola, itt tanított 1858-tól haláláig (1901) Mihai Lucaciu és itt lakott diákévei alatt Petre Dulfu író, neves folklórgyűjtő, Petőfi verseinek egyik első román tolmácsolója. Itt fejezi be elemi iskolai tanulmányait a tanító fia, a „Memorandum-per” egyik vádlottja, a „Lacfalusi Oroszlán”, Vasile Lucaciu.
A templom szomszédságában, a Felsőbányai utca 61. szám alatt az egykori polgári leányiskola épülete áll – jelenleg üresen és elhagyatottan. A nőnevelés szükségességét hirdető Teleki Blanka és Leövey Klára küzdelmei 1868-ban győzelemre jutottak, megszavazták a polgári leányiskolák alapításáról szóló törvényt. Ennek hatására 1893-ban Nagybányán is megalakult a négy osztályos leányiskola. Kezdetben bérelt helyiségben működött, majd a múlt század első évtizedének végén új, saját épületbe költöztették.
Az egykori polgári leányiskola
A tanítás azonban csak 1931-ig folytatódhatott zavartalanul benne, mert ekkor a Nagybányára költöző görög katolikus püspökség székhelye lett, s az is maradt 17 éven át. A polgári leányiskolát a cintermi iskolaépületbe költöztették. A görög katolikus egyház erőszakos megszüntetése után, 1948–54 között a volt leányiskola épületében vegyipari középiskola működött, majd öt éven át a 2-es számú magyar tannyelvű elméleti középiskola otthona volt. Végül elemi iskola, tervező hivatal, legutóbb kötöde működött benne. Vele szemben épült fel 1909-ben az emeletes állami elemi iskola (Felsőbányai utca 56. szám).
Mielőtt innen a Főtér felé fordulnánk, szánjunk egy kis időt arra, hogy elballagjunk a Felsőbányai utca 98. sz. alatt található, alacsony, földszintes épületig. Ez az a ház, amely a Thorma család otthonául szolgált, s amelynek udvarán Thorma János (1870–1937) hatalmas művét, Az aradi vértanúkat megfestette.
Ha a nagybányai művészkolónia megalapozásában Hollósyt illette a vezérszerep, az utóharcok rendíthetetlen pompeji katonája Thorma János volt – állapította meg Murádin Jenő művészettörténész. Az egyetlen volt a festőiskola alapítói közül, aki haláláig hű maradt Nagybányához. Pedig nem is itt látta meg a napvilágot, Kiskunhalason született, csak 1884-ben lett a nagybányai minoriták által vezetett gimnázium növendéke. Réti Istvánnal együtt döntő szerepe volt a nagybányai kolónia megszületésében: ők bírták rá mesterüket, Hollósy Simont, hogy müncheni iskoláját nyaranként Nagybányára vigye, ahol végülis állandó művésztelep létesült.
Thorma – Hollósy végleges távozása után – Ferenczyvel, Iványi Grünwalddal és Rétivel együtt alapította meg a Szabad Festőiskolát (1902), majd a Nagybányai Festők Társaságát (1912), amelynek 1917-ben elnöke lett. A mindenkori városvezetéssel fenntartott kapcsolatai 1918 után is rendkívüli hasznára voltak a kolóniának. Tengernyi bajból segítette ki a közösséget; diplomáciával, határozottsággal intézkedett, érvelt, kért, egyezkedett. Tágas, tiszteletet parancsoló festőkerti műtermében gyakran fordultak meg befolyásos emberek, miniszterek, államtitkárok. 1927-ben lemondott a Nagybányai Festők Társaságának elnöki tisztéről. Szelleme még ekkor is védte a sáncokat, betegsége azonban fokozatosan elhatalmasodott rajta. Halálának éve a festőtelep megszűnésének dátuma.
Az Aradi vértanúk befejezése időben egybeesett a nagybányai művésztelep megalapításával (1896). Thorma a családi ház kertjében építtette fel azt a fadobozhoz hasonló, kétszárnyú kapuval ellátott alkotmányt, melybe az óriási vásznat beerősítette. Később elkészült a nagy, felülvilágításos műterem, amely bár padló nélküli és fűtetlen volt, de elég tágas, hogy az eredetileg 4 x 8 méteres (!) vásznat feszítőrámára rögzítse. Ez a műterem a lakóház udvari bejárata előtt, az utcai kerítésnél állott. Két és fél évi megfeszített munka után, 1896 tavaszára lett készen a hatalmas mű. Rendkívüli volt az érzelmi hatása, hiszen az aradi tragédia kortársai, közvetlen gyászolói közül még sokan életben voltak, sőt az események állítólagos szemtanúi is éltek. Politikusok, írók, esztétikusok, művészek egyaránt lelkesedtek a műalkotásért, Thorma neve országszerte ismertté vált.
Búcsúzzunk el a Thorma-háztól és forduljunk vissza a Főtér irányába. A Felsőbányai utca baloldalán (22. szám), az evangélikus templom közelében láthatjuk az épületet, amelyben Révai Károly (1856–1923) költő és műfordító élt. Több vidéki lap szerkesztője, munkatársa volt. Versei, műfordításai zömmel a Nagybánya és Vidéké-ben, a Nagybányai Hírlapban és a Nagybányában, valamint önálló köteteiben jelentek meg. Érdemes felidéznünk dr. Moldován György előszavát az 1910-ben, Misztótfalun kinyomtatott Román költőkből (Bran Lőrinccel) c. műből: „Ez a kötet, bár szerény, írójának megszerzi az elismerés koszorúját, mert amíg egyfelől a magyar irodalmat gazdagítja, addig a kölcsönös megismerésben utat mutat, amelyen vajha minél többen haladnának. Ez volna a mi közös célunk, közös óhajunk.” Révai az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Petőfi társaság tagja volt, s a század elején megalakult nagybányai Teleki Társaság alakításának kezdeményezője, majd elnöke volt. Sírja a római katolikus temetőben található.
A költő háza melletti lelkészlakban (20. sz.), közvetlenül a templom mellett élt évtizedeken át Révész János (1863–1933) evangélikus lelkész és leánya, Révész Mitó. A nyíregyházi születésű lelkész 1885-ben fiatalemberként került városunkba. A fiatal tiszteletes hamar beilleszkedett az itteni társadalomba. Nemcsak hívei lelki életéről gondoskodott, hanem mint városi tanácsos és kiváló szónok Nagybánya gazdasági és művelődési életének fontos pillére lett. Alapító tagja volt a Teleki Társaságnak. Jelentős szerepet játszott a Hollósy-féle festőiskola itteni megtelepedésében. 42 éven át (1891–1933) a Nagybánya és Vidéke szerkesztője, majd a századfordulótól tulajdonosa volt. Krónikásként figyelte mindazt, ami a városban és a környéken történik, cikkeiben tárgyilagosságra törekedett. Lapja „gyűjteménye a XIX. és a XX. századfordulói Nagybánya történelmének”, „48 évre visszamenőleg nem volt olyan nevezetesebb esemény, vagy jobban ismert egyén, amiről, vagy akiről ne tudott volna valamit elbeszélni.” (Dr. Stoll László: Meghalt a krónikás).
Leánya, Mitó verseivel, újságcikkeivel gyakran találkozott az akkori olvasó. Önálló kötetei is megjelentek: a Tavaszvirágok (1928), s a posztumusz Révész Mitó nótái (1937).
A Felsőbányai utca 18. sz. alatti evangélikus templom a XIX–XX. század fordulójának jellegzetes szecessziós nagybányai alkotása.
Amikor a XVI. század második felében a Luther tanait követők elváltak a kálvinistáktól, utóbbiak a Szent István templom birtokában maradtak, míg az evangélikusok a Cinterem délkeleti részén álló Szent Márton templomban végezték istentiszteleteiket. Az ellenreformáció megerősödésével mindkét felekezet a városfalon kívülre, fatemplomaikban kényszerült.
Az evangélikusok első kőtemploma a jelenlegi templom helyén, 1805–1809 között épült. Jóval szerényebb volt a mai épületnél, s tetejét barokkos, hagymakupolás fatorony díszítette. Amikor Révész János lett a lelkész, a templom már renoválásra szorult, új orgona és új harang is kellett. Hamar belátta, hogy a gondokat csak egy új templom felépítésével lehet megoldani. Fáradtságot nem ismerő buzgalommal vett részt a tervezés, a pénzgyűjtés és az építés (1911–1912) munkálataiban.
Az építésnél a szecesszió sajátos formáit alkalmazták. A sima négyszögű termet belül lapos mennyezet zárja. A templom oltárképe Iványi Grünwald Béla (1867– 1940) alkotása, aki 1903-ban, tehát még a régi templom számára festette meg a már említett oltárképet.
A Fekete Sas fogadó
A Felsőbányai utca és a Vár utca (1 Mai) sarkán áll az 1802-ben újjáépített és kibővített Fekete Sas fogadó, később városháza, bíróság, majd üzletkötő központ. A barokk épület Felsőbányai utcai emeleti ablakai között márványtábla hirdeti, hogy „itt szállt meg Petőfi Sándor 1847. szeptember 8-án.” Az erdődi esküvő után az ifjú férj Júliával a koltói kastély felé igyekezett, ahol gróf Teleki Sándor vendégeként mézesheteiket töltötték, azonban „Misztótfaluban eltört egy kerekünk. Egyéb következése nem lett a dolognak, csak hogy az itteni késedelem miatt másnap érhetünk Koltóra. Az éjt Nagybányán töltöttük a fogadóban... házasságom első éjjét fogadóban, nem hiába vagyok a csárdák költője!” – számolt be a költő XV. úti levelében az eseményről.
A főtér keleti oldala
Ezzel ki is értünk Nagybánya hangulatos Főterére. Körbetekintve ma is érezzük, mennyire igazak Petőfi másfél évszázaddal ezelőtt írt sorai: „Nagybánya ószerű épületeivel, s gót tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő.” „Ez a négyszögű, gömbölyű Zazar-kövekkel kirakott, manzard födelű, egyemeletes házak körítette piac, valami meseszerű, ósdias bájt lehelt a szemlélőjére ... A piac közepén öreg, irdatlan homokkövekből összerakott kút. Körötte óriás, százados platánfák. A platánok alatt kisded csacsifogatok. Ezeknek terhe a híres borkútas korsók. A csacsifogatok kocsisai csupa asszony. A borkutasnők, mint Bányán nevezték őket....” (Tersánszky Józsi Jenő)
A főtéri házak alapjait évszázadokkal ezelőtt rakhatták le – erről vallanak az alapok kövei és a térre nyíló pincelejáratok – mai formájukat azonban zömmel a XVIII. században kapták, az akkor divatos barokk hatása alatt. Tulajdonosaik nagyrészt a város módosabb polgárai (Plathyak, Hoffmannok, Husovszkyak, Harácsekek, Bernhardok, Bayak, Sófalviak, Csauszok, Lázárok) közül kerültek ki.
A múlt században a piacot elköltöztették, a tér közepét parkosították. A kút helyét attól kissé nyugatabbra rövid ideig a Lendvay szobor, majd az országzászló, 1944 után a szovjet hadsereg emlékműve foglalta el.
A Főtér még a múlt század ötvenes-hetvenes éveiben is a városbeliek kedvelt sétálóhelye volt, 1989 után azonban fokozatosan elnéptelenedett. Az új városközpont valósággal „elszippantotta” a régi főtér közönségét. A jelentősebb intézmények új városrészekbe költöztek, az elhagyott, üresen álló épületek lassan omladozni kezdtek. 2004–2005-ben a város több millió eurót fordított a történelmi városközpont felújítására, hogy a régi Nagybánya visszanyerje egykori vonzerejét, népszerűségét. A korábban államosított épületek egy része (például a Dégenfeld palota) visszakerült az egykori tulajdonosokhoz, s új gazdáik a magántulajdonba került épületek egyikét-másikát is szépen felújították. A nyugati soron az elmúlt évek legnagyobb beruházása, a hajdani Szent István Szálló szecessziós épülettömbjének felújítása jelenleg is tart.
A főtér északi oldala
A főtér arculata az átalakítások nyomán jelentősen megváltozott. Kerthelyiségek, teraszok, gyorsan növekvő fiatal platánfák, padok, sétáló- és pihenőhelyek fogadnak bennünket, a keleti oldalon vízfolyással és szökőkúttal. A ma már egyre otthonosabb főtéri világ kinyílt, tágasabbá vált, körbeszaladó tekintetünk könnyen számbaveheti pompás épületsorait.
Folytassuk sétánkat a tér keleti oldalán, s álljunk meg először is pár percre a legendákkal övezett Hunyadi-ház, más néven Erzsébet-ház előtt (18. szám), amely a főtér legrégibb épülete. A hagyomány szerint amikor Hunyadi 1446-ban meglátogatta városunkat, kastélyt építtetett itt, amelyet halála után felesége, Szilágyi Erzsébet örökölt. A keleti soron hosszú ideig ez volt az egyetlen jelentős középkori emlékeket mutató épület, csak az utóbbi feltárások derítették ki, hogy a szomszédos Lázár-, Bay- és Schreiber-házak (17., 19., és 20. szám) homlokzatai is igen látványos, késő gótikus kapukereteket rejtenek.
Sajnos Erzsébet-ház Főtérre néző „nyugodt homlokzatát” a múlt század ’40-es éveinek elején „modernizálták”. A XX. század második felében egy időre a tartományi múzeum ásványtani anyagát helyezték el középkori hangulatot árasztó termeiben, majd irodák működtek benne, az emeleten pedig időszakos kiállításokat rendeztek. Jelenleg üresen áll.
Továbbhaladva, a 17. szám alatti Lázár-ház falán a város által állított bronz emléktábla őrzi Thurman Olivér polgármester (1887–1899) nevét és emlékét, akinek különösen a nagybányai festőiskola alapításában betöltött szerepét érdemes megemlíteni. „A polgármester, Thurman Olivér, felfogta az akkor teljesen újfajta vállalkozás nagy anyagi és még nagyobb szellemi horderejét a városra nézve és levélben tette meg ajánlatát, mely szerint műtermet építtet Hollósynak és iskolájának 10–15 ezer forint költség erejéig, ha Hollósy pozitív ígéretet tesz, hogy tanítványait tíz-tizenöt éven át minden nyáron lehozza. Ezt az áldozatkészséget csak a lehető legkisebb mértékben fogadhattuk el, mert nem tudhattuk […] miképpen sikerülhet egy ilyen kirándulás. Így csinálták aztán a ligeti faműtermet egy e célra ajándékozott szénatartóból, amely 15 évig volt az iskola egyedüli hajléka.” – emlékezett vissza a polgármesterre Réti István festőművész 1922-ben.
A Thurman család korábban is szerepet vállalt a kultúra és művészet támogatásában. „Berzenczei László erdélyi kormánybiztos kocsisnak öltözve Thurman Antal istállójában tartózkodott míg tovább menekülhetett, s ugyancsak Thurman Antal házában rejtőzve írta meg Kemény Zsigmond Zord idők c. regényét.” – olvashatjuk az 1848–49-es forradalmat követő időkről Palmer Kálmán népszerű kalauzában, a Nagybánya és környékében. 1876. augusztus 13-án, amikor Jókai Mór városunkba látogatott, Thurman Olivért is felkereste. (Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben)
A Lázár-ház földszintjén jelenleg galéria működik. Előtte, a tér közepe felé, a kockakövek között öt kisméretű bronz emlékplakettet is felfedezhetünk, amelyek Hollósy Simon és a Festőiskola első négy tanára (Ferenczy Károly, Réti István, Iványi Grünwald Béla és Thorma János) neveit őrzik.
A Főtér 15. szám alatt találjuk a Lendvay-házat, amelyet az összeomlás határán, igen nagy anyagi befektetéssel varázsoltak újjá 2004-ben. Az emléktáblán, amelyet 1881-ben helyeztek el az emelet két ablaka között, ez olvasható: „Márványlap hírdesd nagyságát tiszteletünknek: nagy színművészünk Lendvay itt született. 1807. november 11.”
A Lendvay-ház márványtáblája
Igen, a nagybányai sóház mázsáló tisztje, Lendvay József fia, id. Lendvay Márton (1807–1858) – a XIX. század kiváló színésze – ebben a házban született, mégpedig éppen Szent Márton napján. Innen hamarosan átköltöztek a Vár utcába (1 Mai), így a kis Marci már onnan látogatta a minoriták cintermi gimnáziumát. Nem tartozott a jó tanulók közé – 12 tanulótársa között ő volt a legutolsó –, de 13 évesen már próbálkozott a színpadi szerepléssel. Ekkor még sikertelenül: izgalmában egy árva szót sem tudott a színpadon kimondani, mire szégyenében elbujdosott az erdőbe, ahol három napig bogyókon és gyümölcsön élt. Műkedvelőként, 20 évesen érte el első sikerét, s döntött végleg a színészet mellett. Az akkori Magyarország csaknem minden számottevő központjában játszott, Kolozsvártól Kassáig. 1838 tavaszán a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött, 1844. október 9-én szülővárosa díszpolgárává választotta.
A keleti oldal télen
Alig múlt 50 éves, amikor eltávozott az élők sorából, 20–25 ezer ember kísérte utolsó útjára, a Kerepesi-úti temetőbe. 1860-ban egész alakos szobrot állítottak neki az utóbb lebontott budapesti Nemzeti Színház előtt, ahonnan a várbéli Országház utcába költöztették – itt ma is látható. Szülővárosában 1900. november 11-én leplezték le városligeti ércszobrát, Nagybánya első színháza is Lendvay Márton nevét viselte.
A Főtér nyugati oldalát egyetlen monumentális épülettömb, a XX. század első évtizedében felépült hajdani Szent István Szálló foglalja el. Helyén korábban az 1874-ben felépített „Nagy szálló” és vendéglő állt, amely 1905. augusztus 10-én hatalmas tűzvész nyomán teljesen elpusztult. A polgári fejlődés lendületében a városvezetők nem sajnálták az áldozatot: 1906-ban 3000 koronás országos pályázatot írtak ki egy olyan épület tervezésére, „melyben szálló, vigadó, színház és több üzlethelyiség helyezendő el”. Az új épület kivitelezési terveinek elkészítésével a jónevű fővárosi Bálint és Jámbor tervező irodát (szatmári Pannonia Szálló, debreceni Vármegyeháza stb.) bízták meg. A 20 szállodai szobát, 700 férőhelyes színháztermet, vendéglőt, kávéházat és üzlethelyiségeket magába foglaló szecessziós „nagyszálló és színház” építése valószínűleg már 1908 végén elkezdődött.
A vendéglő megnyitására 1910. augusztus 20-án került sor, az emeleti szálloda és a „Lendvay-színház” (később mozi) ugyanazon év őszén nyitotta meg kapuit. Az „István” nem csak szálloda volt. Szobái közül nem egy szolgált műteremként, vagy tehetősebb festők otthonaként, az étterem pedig egyben kiállító helyiség is volt, vásárlásra csábítva a betérő módosabb polgárokat és idegeneket. A bal oldali szárnyon működött az 1920–30-as években a híres Berger cukrászda, vagy „Bergeráj”, ahol a nagybányai festők ugyancsak kiállították, árusították munkáikat – sőt előfordult, hogy számláikat is alkotásaikkal „fizették”.
„Maga Berger úr eleven kalauz és feledhetetlenül előzékeny. Abban a percben, amikor a cukrászda küszöbét átlépem, mindenről informál. Tudta, hogy jövök. [...] Útbaigazítást, könyveket ajánl, felhívja figyelmemet a városi levéltár dús okmányaira, felvilágosít a kocsi tarifájáról, amellyel a kővári hegyekbe fogok kalandozni. Régi emberek címeit írja fel. És eközben elfelejti, hogy cukrász. [...] Berger úr előnyére, egyszersmind saját fontosságom lecsökkenésére be kell vallanom, hogy nemcsak engem kezel ily előzékenyen, de mindenkit, aki belép a Bergerájba. Elsősorban lelkes nagybányai ő, csak másodsorban cukrász, és az a gyanúm, hogy az erdélyi irodalom nála harmadsoros. Ebben is igaza van” – írja Tabéry 1927-ben „a bányai Szalon” tulajdonosáról.
A cukrászda egyik fehérre festett asztallapját Berger József kérésére, 12 mezőre osztva nagybányai művészek rajzolták tele. A Kmetty János, Korda Vince, Jándi Dávid, Klein József és mások rajzait őrző asztal sokáig egyik híressége volt a cukrászdának, most a budapesti Kiscelli Múzeum őrzi.
Az „István” épülete jelenleg felújítás alatt áll, reméljük, rövidesen ismét elfoglalja méltó helyét a történelmi városközpont jeles épületeinek sorában.
A Szent István Szállótól balra, a Főtér déli oldalán a hajdani minorita rendház „U” alakú épülettömbje látható. Szirmay Antal szerint a minoriták már a XIV. század végén letelepedtek Nagybányán, bár akkor még a ferences rend két ága (a konventuálisok – azaz minoriták, és az obszervánsok – remete életet élő ferencesek) nem vált ketté. Az ellenreformáció idején I. Lipót császár a Szt. Miklós templomot adományozta számukra „Geród-Tótfaluval, az Ispotályhoz tartozó malommal, szőlőkkel és rétekkel”. Mivel az ide került szerzetesek „az Isten igéjét nem az anyanyelven hirdették”, a város lakossága nem fogadta be őket, és a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc idején el is űzték őket Nagybányáról. Csak akkor békéltek meg velük, amikor „magyar születésű fiakat” küldtek ide. A legnevezetesebb az „Atyák” közül Kelemen Didák volt, „aki az akkor Nagybányán uralkodó döghalálban, minden tartózkodás nélkül három évig a népet szolgálta, még életében sok csudákkal tündökölt”. (Szirmay Antal) Sajnos nálunk semmi sem jelzi, hogy itt élt és életét kockáztatta mások életéért.
A minorita rendház által határolt négyszög a XVII– XVIII. század folyamán került a minorita rend birtokába, ahol felépíttették az előbb földszintes, majd emeletes, barokk stílusú rendházat (Konviktust). Nagybánya legrégibb ma is működő temploma, a Szent Miklós minorita templom a Kispiac és Minorita-köz sarkán épült fel. A jezsuita rend feloszlatása után egy ideig a minorita rendre bízott középiskola is a rendházban működött. A négyszög kiegészítéseként a XX. század elején felépült a Magyar (Crisan) utcában az egyemeletes bérház, majd a Minorita-közi (30 Decembrie) épület is. Ezeket a Konviktussal együtt 1948-ban államosították. A magánlakásoknak és különféle városi hivataloknak is otthont adó épületegyüttes visszaszolgáltatása folyamatban van, a Szent Miklós templomban egy ideje ismét a minorita atyák szolgálnak – román nyelven...
Ha a minorita rendháztól a Fekete Sas irányába indulunk tovább, a Magyar utcát (Crișan) keresztezve rögtön az első épület, a család által ismét birtokba vett Dégenfeld-palota (5. szám). Mielőtt elsétálnánk előtte, érdemes betérni a régiségkereskedésbe, amely az egyik földszinti helyiségben működik. Könyveket és nyomtatványokat, népi használati eszközöket, fazekasmesterek agyagedényeit, szőtteseket, műtárgyakat és festményeket egyaránt árusítanak itt, de ha nem vásárolnánk, akkor is szívesen elbeszélgetnek velünk magyar tulajdonosaik.
Következő jellegzetes épületünk, a „kontyos ház” (3. szám), amelynek valamikor talán szentképet, vagy szobrocskát védő oromdísze valószínűleg a város szász alapítóit idézi. Érdekes, hogy a környékbeli egyszerű bányászházak is hasonló stílusban épültek, a régi Nagybánya hangulatát idéző festményekről is ugyanez a „konty” köszön vissza.
Az épület előtt a közelmúltban szökőkút épült a város megrendelésére. Vöröses kőből készített sekély medre Nagybánya címerét formázza: középen Szent István, körben tölgyfaágak, jobb- és baloldalán egy-egy bányász alakja látható. A város védőszentjének eredetileg domborúra mintázott alakja a magyar királyi jelképeket, a koronát, jogart és országalmát is magába foglalta, a kút elkészültét követő román sajtófelháborodás nyomán azonban Kádár Károly nagybányai szobrászművésztől visszavonták a jóváhagyást, majd több hetes huzavona után felszólították a pályadíjas műalkotás átalakítására. A latin nyelvű körirat igaza – miszerint „A polgárság egymás iránti szeretete a város legnagyobb erőssége” – ez esetben mintha nem teljesült volna... A szökőkút körüli bonyodalmak következményeként (a hivatalos átadás elhúzódott, így éjszakánként senki nem őrízte a műalkotást) a kompozícióhoz tartozó „anya és gyermeke” bronz szoborcsoport egyik mellékalakját is ellopták – a csonkán maradt rész jelenleg a Fekete Sas fogadó előtt áll.
Visszaérve a Főtér és a Vár utca (1 Mai) sarkára, a Fekete Sassal átellenben, a Cinterem irányában állt valamikor Erdély legrégibb középiskolája, a Kopácsi István által 1547-ben alapított „Schola Rivulina”, amelyben többek között Misztótfalusi Kis Miklós is tanult. „Az iskolát nem uralkodók, főurak kegye, hanem a város tartotta fenn és a vidék is lelkesen támogatta, úgyhogy az rövid idő alatt hat osztályú gimnáziummal összekötött akadémiai tanfolyammá, azaz rendes főiskolává lett, hol lelkészeket és tanítókat képeztek...” (Soltész János) Az iskola az ellenreformáció erősödésével válságba került, de egészen 1755-ig működött, majd egy ideig katolikus elemi oktatás folyt benne. Épületei rendre elpusztultak, csak egy megmentett mestergerenda került a múzeumba, mélyen rávésett „Schola Rivulina” feliratával hirdetve az egykori épület rendeltetését.
A Főtértől délre, a Vár utca (1 Mai) és Magyar utca (Crișan) között a Cinterem található. Műemléképületeivel, árnyas platánjaival kedvelt szórakozóhelye volt Nagybánya lakóinak, nyáron esténként ide ültek ki a padokra, teraszokra, olykor a bányászzenekar játékát hallgatni. A Cinterem a festők társadalmi életének is egyik központja volt, a Dégenfeld-ház mögött, a torony alatt nyíló Gyöngyössy-cukrászda pedig – a „Bergerájhoz” hasonlóan – törzshelye képzőművészeinknek. A nemrég felújított hajdani cinteremkertben a kora-gótikus Szent István katedrális romjai mellett ma a hajdan itt álló Szent Márton és Szent Katalin templomok maradványai is megtekinthetők.
A Szent István-torony
A XIV. században épült egykori Szent István templom a középkorban nemcsak szellemi, de mértani középpontja is volt Nagybányának. A hajdani épület helyén jelenleg magányosan álló István-torony – legrégibb műemlékünkként – ma is Nagybánya jelképe. A hagyomány szerint Hunyadi János emeltette (Hunyadi-toronynak is nevezték), de csak Mátyás király uralkodásának elején, a XV. század ’60-as éveiben került tető alá. Alapja csaknem tökéletes négyzet, magassága a fedélig 35 m. Nyugati oldalán Közép-Európa egyik legszebb rozettája látható. Fölötte két címer volt: egyik a hunyadiak korából, a másik Nagybánya régi címere; ma már csak ez utóbbi van meg. Magasan a bejárat fölött az egyik kőlapon páncélos vitéz alakja domborodik: jobbjában buzogány, baljában hosszú egyenes pallos. Ez a „Roland relief” – Nagybánya egykori pallosjogának jelképe.
A torony kápolnájának rozettás ablaka, jobbre fenn a város egykori címere
A torony belsejét öt „emelet”-re tagolhatjuk, ezekről hét nyomott csúcsívű ablak nyílik a szabadba: három a nyugati, kettő-kettő a déli, illetve északi oldalon. Az ötödik emelet ablakai ma az óralapoknak adnak helyet. Fölöttük van a négy égtáj felé nyitott erkély. Nem kell sajnálni a fáradságot, érdemes ide kikapaszkodni: gyönyörű kilátás nyílik a városra és környékére.
A templom és a torony villámsújtás következtében többször is lángok martalékává vált. A torony eredeti teteje valószínűleg egyike volt a középkor magas, gúlaszerű, szeglettornyokkal ékesített gótikus toronysisakjainak. A XVIII. században egy barokk stílusú, nagy, hagymasisakos tető került a toronyra. A XIX. század második felében ezt ideiglenesen egy tornyocskák nélküli, hatalmas kereszttel díszített gúlával helyettesítették, majd a század végén felépítették a jelenlegi toronysisakot, amely valószínűleg leginkább hasonlít az eredeti tetőszerkezethez.
Magát a Szent István templomot már a XVIII. században használaton kívül helyezték, s a tetőzet nélkül maradt épület egyre romosabb állapotba került. 1842-ben Törökfalvi Pap Zsigmond még meg tudta örökíteni a hagymakupolás torony mellett égnek meredő falakat, 1847-ben azonban a város lőporral vetette szét a „tisztes maradványokat”. Jellemző, hogy gróf Teleki Sándor hiába tett ajánlatot a három portálé megvételére, hogy azokat koltói parkjában felállítva megmentse, a faragott köveket Nagybánya lakossága hordta szét és használta fel építkezéseinél. A közelmúltban felújított Fekete Sas nyugati falában ezekből láthatunk néhányat, s a Teleki Magyar Házban is látható egy szépen faragott kőtömb. Néhány timpanontöredéket a múzeum őriz.
A Szent Katalin templom a Cinterem keleti oldalán, a Szent Márton templom pedig a tér délkeleti szögletében, a Szentháromság templom előtt állt. Romjaikat a 2012. évi ásatások során sikerült feltárni. Történetükről keveset tudunk, feltehetően mindkettő a XV. században épült.
A hagymakupolás, kéttornyos barokk Szentháromság-templom (1717–1719) – akárcsak az emeletes „residentia” – építését Mátyásovszky László nyitrai püspök alapítványa segítette. A templom belső bútorzatát, a pompás tölgyfa padokat, a barokk szószéket és a toronyfülkében látható három hatalmas (jezsuita szenteket ábrázoló) faszobrot jezsuita segítőtestvérek, képzett asztalosmesterek készítették. A nagy, színes, nemrég restaurált ablakok a szentek életéből vett jeleneteket ábrázolnak.
A barokk Szentháromság-templom
A főoltár feletti freskót, a Hegyi beszédet, Kiss Károly (1889–1953) festette a múlt század ’30-as éveiben. A templom Szentháromságot ábrázoló főoltárképe pedig Mezey József (1823–1882) alkotása – aki Bem József harctéri festője és Petőfi jóbarátja volt, s akinek a szabadságharc több jeles portréját is köszönhetjük.
Mezey 1853–54-ben a templom hat mellékoltárát, valamint a Szeplőtlen fogantatás című képet is megfestette. Szembetegsége, majd vaksága sajnos később olyannyira súlyossá vált, hogy az 1863-ban megkezdett főoltárképet már csak a szintén festegető jóbarát Törökfalvi Pap Zsigmond segítségével, mintegy „diktálás után” sikerült befejeznie. „Az utolsó képet már színérzék nélkül, általam úgyszólván ecsete alá mondott színértelmezésre festette, de homályos látása dacára sem volt eltántorítható. Azután jóéjszakát mondott örökre a színes világnak.” (Törökfalvi Pap Zsigmond)
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása első három kötetének címlapjain is találkozunk Mezey József nevével, ugyanis ő készítette egy részét azoknak a fényképeknek, amelyek alapján a kötetek rajzait metszették. A máramarosszigeti, szaniszlói, csomaközi római katolikus templomok oltárképei, valamint a közeli Oroszfalu (Rus) görögkatolikus temploma ma is tanúskodnak művészetéről.
A Szentháromság templom a jezsuita rend feloszlatása (1773) után a világi papoké lett, s mai napig is városunk egyik plébániatemploma. Külső falán a Szatmári Egyházmegye 200 éves fennállása alkalmából 2004-ben állított emléktábla látható. Odabent, a templom előcsarnokának jobboldali falán egy jóval szerényebb tábla az itt keresztelt Tersánszky Józsi Jenő íróra emlékeztet.
A templom mögött húzódó „residentia” (rendház és iskola) tulajdonjoga felett hosszas vita folyt, míg a város 1787-ben árverésen megvette az épületet. „Rendház” jellege megszűnt ugyan, de kisebb megszakításokkal a XVIII. század közepétől a mai napig az oktatás szolgálatában áll. A középiskolai oktatást 1773-ig a jezsuiták végezték, 1774– 1789 között a minoriták, 1789–1810 között világiak, majd 1810–1887 között ismét a minoriták. 1887-ben a középiskolát államosították, így ismét a világiak kezébe került. Az első világháború alatt az épületbe hadikórházat telepítettek, így a főgimnázium a Szatmári utcába került. Helyét a két világháború között a polgári leányiskola foglalta el, majd az 1948-as tanügyi reform után az 1. Számú Általános Iskola, amely az 1989-es változások után Petre Dulfu nevét vette fel.
A főgimnázium udvarában külön földszintes épület szolgálta a testnevelés ügyét. Az 1918 után Nagybányán letelepedett tisztviselők, katonatisztek igényeinek kielégítésére 1926-ban az addigi tornatermet görög-keleti templommá alakították át (Trianonig a város román lakossága görög katolikus volt). Az épületet az 1980-as években teljesen átépítették, s ma is az ortodox hívőket szolgálja.
A Cinteremből a csendes Vár (1 Mai) utcán tovább haladva, a Szentháromság templom mögötti hajdani Dragoș palotában, a Képzőművészeti Múzeum (korábban Megyei Múzeum) épületét találjuk. Dragoș Teofil liberális politikus, országgyűlési képviselő volt, akinek alakját Dsida Jenő is megrajzolta egyik írásában; neki köszönhető ugyanis, hogy a középiskolásként egy verse miatt irredentizmussal vádolt, így az ország összes középiskolájából kitiltott költő mégiscsak leérettségizhetett.
A csendes Rák (S. Bărnuțiu) utca, amely a Cinterembe torkoll
A nagybányai városi múzeum a XIX–XX. század fordulóján jött létre a Vár utcával párhuzamosan futó Magyar (Crișan) utca 9. szám alatti épületben (ma vendéglő). Kezdeményezője Schönherr Gyula, Nagybánya történésze, monográfusa volt, akinek emléktáblával jelölt lakóháza a Magyar utca végén, a Bercsényi (Cloșca) utca 11. szám alatt található. A múzeum őrei kezdettől fogva a főgimnázium tanárai voltak. A második világháború után az évről-évre növekedő anyag számára már nem volt megfelelő a Magyar utcai épület, így esett a választás a Vár utcai államosított Dragos-házra. Itt sem sokáig maradt azonban: előbb az ásványtani részleg költözött át a főtéri Erzsébet-házba, aztán a néprajzi gyűjteményt helyezték a klastromréti „Nyári Színházba”, végül a történelmi részleg költözött az egykori pénzverdébe. A Vár utcában csak a képzőművészeti gyűjtemény maradt.
A ma már önálló intézmény előcsarnokában Vida Géza fából faragott Öregek tanácsa fogadja a látogatót, a termekben a nagybányai festőiskola számos nagyszerű alkotása látható. A ritkábban cserélt képanyag mellett időszakos kiállításokat is szerveznek a múzeumban, amely a művésztelep alkotóinak megközelítőleg 300 munkáját őrzi.
A Vár utcán végigsétálva térjünk balra a Postarét (Horea út) felé. Hamarosan elérjük a római katolikus temető főbejáratát. Érdemes ide is ellátogatni. Ha a festőiskola művészeinek nyughelyeit kívánjuk felkeresni, a bejáratnál elhelyezett hatalmas emlékkövön (Pantheon) térkép igazít útba. Ugyanakkor múltunk néhány jelentős személyiségének sírját is felkereshetjük.
A főkapun belépve az út kettéválik. A jobboldali ösvény a kápolnához vezet. Rögtön az elején nyugszik Fóris Jenő, a főgimnázium volt igazgatója, közelében Szász Károly tanár, a tragikus körülmények között elhunyt történész, muzeológus, levéltári igazgató. Tovább haladva, csaknem mellettük temették el Révai Károly költőt, írót és jeles műfordítót. Az út baloldalán jeles történészünk, a múzeumalapító és Corvina-kutató Schönherr Gyula alacsony, fekete sírkővel jelölt nyughelye látható.
A Rozália-kápolna
A kápolna közelében áll (már nem az eredeti helyén) Fésűs Menyhért sírköve, aki 1848-ban lett Nagybánya első polgármestere, s „híve a szabadságharcnak, bátor védője zaklatott polgártársainak”. A síremlékkel szemben lévő parcella közepe táján található Metz Józsefnek, a város tudós helytörténészének, népszerű XX. századi pedagógusának nyugvóhelye. Ha arra járunk, legalább gondolatban hagyjunk egy szál virágot annak az embernek a sírján, aki nagyon szerette fogadott városát, s talán legtöbbet tett annak érdekében, hogy mások is ugyanúgy megszeressék…
Ha a temető főbejáratától a baloldali utat választjuk, annak csaknem a végén, a kanyar előtt bal oldalon, egy szép, klasszikus stílusban kivitelezett, női fejet ábrázoló márvány dombormű ragadja meg figyelmünket: Ferenczy Béni jeles szobrászunk alkotása. A sírban Ferenczy Károly festőművészünk özvegye, a szobrász édesanyja, Fialka Olga nyugszik. Maga is festőművész volt, aki három kiváló művésznek adott életet. A már említett Bénin kívül Valér (festőművész) és Noémi (remek gobelinek, szövött faliképek alkotója) voltak gyermekei. A sírkövön a neve alatt két évszám áll: 1848–1930.
A temető hátsó kapuján át a Szász József (Universitãtii) utcába érünk. Jobb oldalról idelátszik a Szénatér, a mai piac, következő úticélunk. A középkorban ezen a téren állt a város déli kapuja, s ma is itt látható a Mészárosok bástyája – az István-torony után városunk legrégibb műemlék építménye. Schönherr szerint valamikor a falon belül állt, és a lőpor tárolására szolgált. Többször átalakították, újraépítették, módosítottak rajta, legutolsó restaurálása 2011-ben történt.
Tabéry Géza 1929-ben megjelent két kötetes regényében (Vértorony) fontos szerepet kap a Mészárosok bástyája. Az író 1928-ban – amint az egykori Petőfi Irodalmi Kör tagjaihoz írt levelében vallotta – „inkább a festőkolónia életének közelebbi való megismeréséért” jött városunkba. Mivel azonban itt közelebbről megtapasztalhatta a bányászok küzdelmes életét, elhatározta, hogy „addigi 1514-re vonatkozó forrástanulmányait a nagybányai tapasztalatokkal kiegészítve, a megírandó regény fő színterét Nagybányára és környékére” helyezi át. A regény megszületett, s végkifejletében a Dózsa György vezette parasztlázadás elfojtása után ide zárják be a nagybányai lázadók vezéreit, élükön Fugger Katalinnal. A nyirkos cellákban előbb hét, majd hat bányász hal bele a kínzásokba.
A város déli kapuja a torony közvetlen közelében állt. Itt vesztette életét a hírhedt román betyárvezér, Pintye Gligor (Pintea Viteazul). A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc kezdetén ugyanis a kurucok - Nagybánya behódolását sürgetve - megjelentek a déli kapunál, közöttük „amaz régi híres tolvaj, hollómezei Pintye Gergely úr is heted vagy nyolcad magával”. A város követeket küldött Rákóczihoz, hogy az ő döntésére bízza a „hódolást”, a várakozás időszakában azonban valami félreértés nyomán a városvédők lőni kezdték a kurucokat, s „egy Decsi István nevű bíróságviselt ember úgy lőtt, hogy Pintye szörnyű halált halt”. Ott is temették el a fal tövében.
Mielőtt felfedező sétánkat folytatjuk, érdemes az élelmiszerpiacra betérnünk. A síkság és a hegyvidék találkozásánál fekvő városunk piaca erdélyi viszonylatban is gazdagnak mondható: a koltói, katalini magyar zöldségesek árui, vagy a Lápos-menti és máramarosi román falvakból érkező ízletes juhtúró- és sajtféleségek mellett „fojmincot” (vörös áfonyát), „pitonkát” (ízletes vargányát), finom perecsényi hagymát (a szilágysági településen még szobra is van az ízletes növénynek), szelídgesztenyét is vásárolhatunk. A piac színes, mozgalmas forgataga azonban akkor is szemgyönyörködtető látvány, ha csak keresztülsétálunk rajta.
Utunkat, az egykori városfalon kívül maradva, a Kígyó (Andrei Mureșanu) utcán folytatjuk. Miután keresztülhaladtunk a Mátyás-téren (P-ta 11 Iunie), a Gh. Șincai Líceum sarkát érintve a Szatmári (Șincai) utcába érkezünk. Velünk szemben, a mai rendőrség helyén volt a Lendvay-tér, mögötte a Polgári Olvasókör épülete áll. Ezen téren állították fel eredetileg Lendvay Márton szobrát, innen került hosszú utat megtéve mai helyére, a Városligetbe.
A Szatmári utcában nyugati irányba tovább haladva, a Megyeházát övező parkban – a Képzőművészeti Múzeumban már látott Öregek tanácsa kőbe vésett másolatának helyén – Németh László 1971-ben lerombolt szülőháza állt. Az épület a városrendezés áldozata lett.
A városnak ez a része a XX. században sajnos sokkal inkább megváltozott, mint a Főtér közvetlen környezete. Jelentőségüket vesztették a bányák , az egykori bányászok utódai elvándoroltak, vagy más foglalkozást választottak. A régi kis virágoskertes bányászházak helyét új lakóházak foglalják el. A Kereszthegyről már nem száll magasba a bányagép füstje, a kisvonat már régen nem pöfög a hajdani Bányavasút utcában, s nem szállítja a kibányászott ércet a veresvízi bányából a Zazar-parti „stomp” felé. Németh László édesapja nagybányai tanár korában még arról álmodozott, hogy össze tud gyűjteni annyi pénzt, amennyiért szőlőst vehet a Morgó oldalán. Ma már azért sem válthatná valóra álmát, mert eltűntek a szőlőskertek: az elmúlt negyedszázadban épült házak között inkább gyümölcsfák borítják foltonként a hegyoldalakat...
Legyen kiindulópontunk ezúttal is a Zazar-híd, csakhogy most nem ballagunk át rajta a Főtér irányába, hanem elindulunk a Zazar partján fölfelé. A Thököly (Minerilor) utcában vagyunk. Álljunk meg egy pillanatra mindjárt az első földszintes ház előtt (1. sz.). Évtizedekig élt itt Ziffer Sándor (1880–1962) festőművész. Alig 26 évesen telepedett le városunkban, s kisebb megszakításokkal fél évszázadot élt le itt. Élete utolsó éveiben, megrokkant testtel, már nem mozdulhatott ki a ház mögötti kertjéből, így „képeinek témája egyre inkább közvetlen környezete lett, és visszatért a természeti élmény adta örömből fakadó piktúrához.” (Boros Judit)
A Thököly (Minerilor) utca, a Teleki Magyar Ház (háttérben a Kereszthegy)
Két épülettel feljebb Teleki Sándor házai állnak (Thököly utca 5–7. sz.). A „vad gróf” óriási utat tett meg rövid 71 év alatt Kolozsvártól, ahol megszületett, eddig a házig, ahol örökre lehunyta szemét. Csetri Elek írja, hogy olyan időben élt itt, amikor „halálmegvetés, áldozatvállalás, tettrekészség, szabadság és testvériség, haladó szellem és emberség, nemzeti hivatástudat és testvériség, a nép jobb élete utáni vágyódás volt legjobbjaink eszményképe. Teleki Sándor közéjük tartozik.”
Fiatalon beutazta Európa egy részét, barátságot kötött Liszt Ferenccel és Petőfi Sándorral. Az 1848–1849-es szabadságharcban Bem József tábornok mellett harcol, az erdélyi hadak főintendánsa. A világosi fegyverletétel után az aradi várban raboskodik, de elkerülve a 13 vértanú sorsát, sikerül megszöknie. Távollétében az osztrák vérbíróság halálra ítéli, vagyonát elkobozza, őt magát jelképesen ki is végezteti. 18 évig élt hazájától távol. Barátságot kötött a nagy francia íróval, Victor Hugóval, az idősebb Dumas a „magyar D’Artagnan”-nak mondta, s első találkozásuktól barátságába fogadta. Harcolt Garibaldi olasz szabadsághőssel, és haláláig kitartott Kossuth függetlenségi irányzata mellett, az idős kormányzót halála előtt az emigrációban is felkereste.
A francia Litez de Triverval Matild-dal – egy francia tábornok lányával – kötött második házasságából négy gyermek született, mintegy Teleki európai bolyongásainak „nyomvonalát” is megrajzolva: Sándor Párizsban, László Pisában, János Bagni di Luccaban, végül Blanka Nagybányán látott napvilágot – mert 1867-ben végre megengedik hazatérését. Rendbehozatja a koltói birtokot és kastélyt, és rendre papírra veti változatos, gazdag életének sok-sok mozzanatát. A 1880-as évek elején költözött be Nagybányára, ekkor építteti fel Zazar-parti házait.
Az 1894-ben megjelent Nagybánya és környékében olvashatjuk: „a Zazar mentén [...] egy szerény, de előkelő ízlésre és eredetiségre valló földszintes házat találunk, mely előtt nyolc szál fenyő őrködik [...] A két év előtt elhunyt Teleki Sándor gróf barátságos háza tája ez, ahol a tisztes öreg úr élete utolsó éveit csendes visszaemlékezésekben, s azoknak a közönség élvezetére való megörökítésében töltötte.” A ház „szekercékből és lándzsákból összerót” faragott kapuján (a fiatalon elhunyt, nagy tehetségű Maticska Jenő festőművész édesapjának alkotása) Teleki Sándor koronás monogramja áll. Az „ezredes” lakosztálya (dolgozó-, valamint hálószoba) a kisebbik, alsó épület utcára néző részén volt, az itt felhalmozott sok műkincs és ereklye valóságos kis múzeummá tette a lakást. „Ha híre futamodnék a világban – írta Jókai Mór, aki mindezeket még a koltói kastélyban látta –, hogy minő szisztematice rendezett gyűjteménye van itt a világhírű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, – vagy – minthogy ezek pénzért nem eladók – betörővé tenni.”
Az egykori Teleki-házon először 1992 májusában, a „szabadságharcos ezredes” halálának 100. évfordulóján helyeztek el emléktáblát, amely akkor még az udvar egyik oldalsó falára került. Az épület utcai homlokzatán ma látható bronz emléktábla (Dinyés László szobrászművész alkotása) 2014 óta emlékeztet arra, hogy Teleki Sándor mellett a család másik két jeles tagja – a nőnevelő Teleki Blanka és a tragikus sorsú politikus Teleki Pál – élete is vidékünkhöz kapcsolódik.
A Teleki-ház 2002 óta az egykori tulajdonos szelleméhez méltó missziót tölt be: itt működik Nagybánya egyetlen magyar kulturális intézménye, a Teleki Magyar Ház. Közel a történelmi városközponthoz ideális kiindulópont azok számára, akik Nagybánya nevezetességeivel szeretnének ismerkedni, egyúttal segítséget, útmutatást is kaphatunk a környék bejárásához. Az épülettel szembeni parkolóban akár autóbusszal is megállhatunk, az odabent az udvarban működő kis vendégházban pedig meg is lehet szállni: kisebb csoport, baráti társaság részére az egykori grófi kocsiszín hangulatos és csendes pihenőhelyet kínál.
Az épületek és a telek nagy részének tulajdonjogát anyaországi segítséggel és a helyi magyar közösség összefogásával sikerült megszerezni, majd az egész házat felújítani, kiállító- és előadótermeket nyitni benne. A Teleki család emlékét idéző, egyre gazdagodó helytörténeti anyag mellett azóta rendszeres tárlatok mutatják be itt nagybányai és meghívott kortárs képzőművészek alkotásait. Táncház, kézműves programok, kamarakoncertek és könyvbemutatók, egy Tersánszky nevét viselő könyvtár, kis helytörténeti gyűjtemény, gyógytornászkör és az Erdélyi Kárpát Egyesület nagybányai osztálya, énekkar, valamint a „vad gróf” nevét viselő népes cserkészcsapat várja az érdeklődőket; gyakorlatilag itt zajlik a nagybányai magyar művelődési élet minden fontosabb eseménye. Az épület kertjében 2007 óta szépen faragott mészkő talapzaton áll gróf Teleki Sándor mellszobra, nem messze tőle pedig a 2014-ben felavatott Erőss Zsolt emlékkő található, a hatalmas sziklatömbön a hegymászó bronzba öntött arcmásával (ugyancsak Dinyés László alkotásai). A fiatalon elhunyt „hópárduc” gyakori vendége volt Nagybányának és a Teleki Magyar Háznak.
A Teleki-ház megtekintése után érdemes kb. még egy km-t a Thököly utcán, a régi Libamező felé tovább haladnunk. A hajdani ligetes, füves patakpart egyik kedvenc motívuma és helyszíne volt festőinknek; ma már lakóházak között sétálhatunk a Portörő utca (Grivitei) majd a felső Zazar-híd irányába.
Útközben, ha a Teleki Magyar Háztól számítva a harmadik (Busuiocului) utcánál balra térünk, majd követjük a hegynek kaptató, helyenként meglehetősen meredek és beszűkülő útvonalat (Plaiului), kb. fél óra alatt a Kereszthegy oldalában 1990 után felépített görög-katolikus Mária kolostorhoz érkezünk. Faragott kapuja napközben mindig nyitva áll. Az apácák által lakott barátságos rendház mellett elsétálva, vagy a meredekebb kálvárián kikapaszkodva jutunk el a fatemplomhoz és az éjszaka kivilágított kereszt mellett kiépített kis kilátóhelyhez. Érdemes városnéző sétánkat akár innen elkezdenünk; csodálatos kilátás nyílik a városra és a Nagybányát dél felől övező dombokra, távolabbi hegyeinkre.
Ha visszaereszkedünk a Thököly utcára, s itt balra térünk, közvetlenül a Kereszthegy alatt, a Fülemüle utca (Privighetorii) torkolatánál az út kisebb teret alkotva kiszélesedik; valamikor itt kanyarodott ki a kisvasút a kereszthegyi bánya bejáratától a Zazar-parti érczúzók felé. Egy kisebb ipartelep udvarán keresztülvágva juthatunk el a hegy alatt található Kaszta-házig, mellette az 1765-ben megnyitott Kereszthegyi altáró kovácsoltvasajtóval védett bejáratával. Az elhagyott, huzatos bányaszáj fölött kereszt áll és a régi bányászköszöntés olvasható: „Szerencse fel!”
Hagyományaink szerint legelső bányászaink a Kereszthegy mélyében keresték az aranyat, s ennek kegyetlen, sötét világába vittek le még a múlt században is egy-egy jelesebb látogatót. Házigazdái társaságában ide látogatott 1847. május 25-én Petőfi is, a „Bányában” című verse őrzi ennek emlékét.
Ballagjunk vissza eredeti kiindulópontunkhoz, a Zazar-hídhoz, s induljuk most már északi irányba. Alig pár száz méter megtétele után ismét megállásra késztet a Klastromrétről elénk táruló látvány. Amint a neve is mutatja, a középkorban kolostor állott ezen a helyen. Schönherr valószínűnek tartja, hogy apácák éltek benne, s róluk kapta városunk legrégibb elnevezését, a Rivulus Dominarumot.
A városi tanács határozata alapján a XIX. században tilos volt ezen a „réten” építkezni. A tilalom ma már a múltté. Elébb a széleken jelentek meg villák, majd a stadionná átalakított futballpálya, a román katona emlékműve, a Nyári Színház, a stadiontól keletre pedig egy temető bontja meg az elénk táruló panorámát. A hegykoszorút azonban ezek a létesítmények sem fosztják meg szépségétől.
A Klastromrét, a nyári színházzal - télen
Sétáljunk fel lassan az ’50-es években felépített „nyári színházig”. Az építtetőknek rövid időn belül be kellett látniuk, hogy városunk éghajlata nem alkalmas a működtetésére, így hosszas szünet után az épületet néprajzi múzeummá alakították. Az épület mögötti részen, a Virághegy lejtőin több hektáros falumúzeum: néprajzi övezetek (történelmi Máramaros, Lápos, Kővár, Erdőhátság, Tövishát) szerint sorakoznak a régi időkből fennmaradt kőalapú gerendaházak, gazdasági épületek, vízimalmok, ványolók – a román népi építészet ereklyéi. Az első épület, az 1630-ban épült románkékesi görög katolikus fatemplom 1939-ben került ide, s közel fél évszázadon át egymagában árválkodott ezen a helyen.
A Falumúzeum közelében, attól nyugatra, a Virághegy alsó lejtőin találjuk a református és evangélikus temetőt. Rendezettebb mint a postaréti (Horea utcai) katolikus temető. A bejárat mellett itt is térkép mutatja művésztelepünk Nagybányán elhunyt alkotóinak örök nyughelyét. Balra, a kerítés közelében találjuk Nagybánya hajdani polgármestere, Thurman Olivér sírját. Nem messze ettől festőművészeink neveit – Thorma János, Thorma Jánosné Kiss Margit, Mikola András, Ziffer Sándor, P. Kováts Géza, Kovács Ferenc – olvashatjuk a síremlékeken. Ugyanebben a temetőben helyezték örök nyugalomra Krizsán Jánost és feleségét, valamint Bitay Árpádot, Kádár Gézát, Vida Gézát és Balla Józsefet is. Az itt eltemetett számos egyházi személy közül kettőt emelnénk ki: Czelder Mártont – aki a XIX. század második felében Bukarest, Brăila és Galac körzetében végzett missziós munkát, szervezte az első regáti református szórványgyülekezeteket, s később Felsőbányán volt lelkipásztor –, s a már említett Révész Jánost.
A temető nyugati oldalát a Petőfi utca határolja. Nem olyan régen még itt, közel a Liget bejáratához (Petőfi utca 11. sz.) állt a ház, amelyben a Ferenczy család lakott, s amelyet a város elnéző tekintete mellett, egyetlen nap alatt tettek a földdel egyenlővé új tulajdonosai. Pedig az épület több szállal is kapcsolódott a hajdani művésztelep történetéhez. Itt nőtt fel Valér, Béni és Noémi, és innen helyezték örök nyugalomra, a római katolikus temetőbe, Ferenczy Károlyné Fialka Olgát. Halála után Mikola András költözött ide, s alakította a házat a vadásztrófeák és szebbnél-szebb képek tárházává. Őt 1970-ben kísérte Nagybánya népe utolsó útjára, a református temetőbe.
A festői Klastromrét
Szép időben érdemes a Petőfi utcán, a Fokhagymás patak és a Városliget között felsétálni. Ha kedvünk és időnk engedi – az egykori Fokhagymás-fürdőig, sőt a Petőfi-tanyáig is elgyalogolhatunk.
A Ligetbe a Petőfi, illetve a Veresvíz (Valea Rosie) utcából is be lehet jutni. Amikor Petőfi itt járt, 1847 tavaszán, a mainál kisebb területet foglalt el, de már akkor is a helybeliek kedvenc szórakozóhelye volt. „Mária-ligetnek hívják a város mulató helyét. Oly szép, amilyet csak képzelni lehet...” Amikor nagy költőnk ezt a levelet írta, már a középső és a felső rész is hozzátartozott (a Hámory család ajándékaként), az alsó rész azonban még a Virág család tulajdona volt. Ezt vette meg 1891-ben Stoll Béla ügyvéd, a Nagybányai Részvény Takarékpénztár igazgatója, és ajándékozta a városnak.
A Jókai-domb, a festőiskola első „műtermének" helye
A Liget felső részén már Petőfi idejében vendéglő volt. Innen kapaszkodott ki, társaság kíséretében, a nevéről elnevezett dombra Jókai Mór. Ezen a dombon állt a szénatartó is, amelyet az 1896-ban ideutazó Hollósy és növendékei, majd az utánuk következők is „műteremként" használtak.
A Ligetben az utóbbi fél évszázadban teniszpályát és szórakoztató kisvasutat építettek. A pavilon, amelyből egykor bányászzenekar szórakoztatta a sétálókat, ma is megvan, s olykor ma is hallani térzenét. A sétányok egy részét kikövezték, a főútvonal mellett román költők és írók mellszobrai sorakoznak.
A Veresvízi utcai alsó bejárattól nem messze, a negyvenes évek elején épült római katolikus templom közelében áll a nedves fúrás bevezetésére emlékeztető Flottmann-kő, amely az 1912-es nagybányai bányászati és kohászati szakkiállítás emlékeként maradt itt. Mellette Lendvay Márton „vándorszobra” látható, Verő László nagykőrösi szobrász alkotása. 1900-ban állították fel a Lendvay-téren, az akkori Polgári Olvasókör előtt, majd a városi múzeum udvarára költöztették, de állt a Főtéren, aztán a Kispiacon, s végül ismét a múzeumban. Onnan került 1958-ban a jelenlegi helyére.
A Flottman-kő
Ha a Ligetet a már említett római katolikus templom melletti kijáraton hagyjuk el, érdemes oda is betérni. Az oltárkép Balla József alkotása. A templom előterének falán pedig egy emléktábla látható, amely Reviczky Imre (1896– 1957) hivatásos katona, ezredes, a nagybányai munkaszolgálatos zászlóalj parancsnoka, később Nagybánya város helyőrségparancsnoka emlékét őrzi. 1944 tavaszán nevezték ki a parancsnokság élére. Sok zsidót mentett meg a deportálástól, a szökésben lévő román katonák üldözését megtiltotta, feloszlatta a Kápolnokmonostor, Nagysomkút és Nagybánya járások román leventeszázadait. A front közeledtével célirányos századokat állított össze és otthonaik felé irányította ezeket, hogy a munkaszolgálatosok minél előbb hazajuthassanak. Több száz, talán több ezer emberi élet megmentése fűződik nagybányai tevékenységéhez. Emlékét a jeruzsálemi Yad Vashemben, a Holokauszt Múzeum bejáratánál is emléktábla őrzi, akárcsak Nagybányán – utólagos köszönetként a veresvízi római katolikus templom építéséhez való hozzájárulásáért.
A Veresvízi utcára érve önkéntelenül is festőinkre kell gondolnunk. Sokan laktak itt hosszabb-rövidebb ideig, s az utcák közül több is őrizte, vagy őrzi neveiket, emléküket (Festő utca, Hollósy Simon utca, Ferenczy Károly utca, Iványi Grünwald Béla, majd Luchian utca). A Veresvízi utcáról a Bányavasút (Iuliu Maniu) utca irányába sétálva, a Tárna utca (Gheorghe Pop de Băsești) és Gesztenye (Castanilor) utca találkozásánál kis kápolna áll, immár több mint 150 esztendeje; a környéken élő bányászok munkakezdés előtt nap mint nap imádkozva kértek áldást és szerencsét munkájukra itt, mielőtt a föld mélyébe ereszkedtek volna... Kissé odébb, a Bányavasút utcában is kisvasút zakatolt, szállította a kitermelt arany- és ezüstércet a Zazar-parti zúzók felé.
A veresvízi altáró bejáratát és a hajdani bányatiszti lakásokat (Victor Babeș 2. szám) elhagyva, a Bányavasút utcáról visszakanyarodunk a Tótfalusi Kis Miklós (Victoriei) útra, majd a Festőtelepen (21. sz.) fejezzük be barangolásunkat.
Veresvízi művészház
A XX. században Nagybánya hírnevét már nem csak altalajkincsei, hanem festészete is öregbítette. Hollósy Simon 1896. május 6-án érkezett mintegy 20 növendékével Münchenből Nagybányára, a város vezetőinek hívására, pedig az ingyen utazáson kívül nem sok segítséget kaptak. Legtöbben bányászházakban laktak, a szabad ég alatt dolgoztak, s csak rossz időben húzódtak be a Stoll Béla által a Jókai dombon rendelkezésükre bocsátott szénaszárítóba. Már harmadik éve voltak a város visszatérő vendégei, amikor 1899-ben egy „deszka fészert” építtettek számukra.
A nagybányaiak 1897-től minden évben kiállítást rendeztek Budapesten, s a Hollósyval együtt érkezett társasághoz (Iványi Grünwald, Thorma, Ferenczy, Réti) egyre többen csatlakoznak (Csók István, Faragó József, Horthy Béla, Glatz Oszkár, Nyilassy Sándor, Kubinyi Sándor, Zemplényi Tivadar). Kiállításaiknak egyre nagyobb volt a sikere. Thorma már 1898-ban hangsúlyozta, hogy a városnak érdeke megtartani a művészeket, így műtermeket kellene építtetni nekik. Márciusban a tanács meg is szavazta nyolc műterem felépítését, de a művészeket lelkesen támogató Thurman Olivér polgármester meghalt, így a határozat papíron maradt. Három év múlva hat műterem építését határozták el, de ebből is csak kettő készült el. Hollósy ekkor már végleg megvált Nagybányától. 1903-ban Ferenczy Károly, Iványi Grünwald, Réti és Thorma vette át az iskola vezetését, s még a „szénatartó”-ban megnyitják a Nagybányai Szabad Festőiskolát. A növendékek maguk választottak oktatót, tandíjat nem fizettek, csak a modellköltséghez járultak hozzá.
Századunk első évtizedének végén többen a művészek közül Kecskemétre távoztak (köztük Iványi Grünwald is), s ez arra késztette a maradókat, hogy 1909 novemberében emlékiratban kérjék a város hathatósabb anyagi támogatását. 1910 júliusában meg is szavazták a két régi műterem mellett egy legényműterem, egy családi műterem és egy téli iskolaműterem megépítését, s még ugyanabban a hónapban meg is kezdték a munkálatokat. Így egészült ki a festőtelep.
A festőiskola nővendékei munka közben
Az első világháború a festőiskola működését is megzavarta. A négy vezető közül csak Thorma János maradt Nagybányán, Ferenczy és Réti Budapesten tanított és már csak időnként tértek haza. 1917-ben (Ferenczy halálával) a munka teljes egészében az itthoniakra hárult. 1927-ben Thormától Mikola András vette át a vezetést, de ő se bírta sokáig az iskolára nehezedő terheket. 1937-ben megszűnt az iskola működése, a festők azonban továbbra is itt élnek, újabb és újabb generációk nőnek fel, akik alkotásaikkal igyekeznek a régi iskola nevét öregbíteni.
Fel, az oldal tetejéhez!
