Természetjárás
Adatok a bányavidéki turizmus történetéhez
A bányavidéki szervezett turizmus kezdetei
Az első turistaegyelet megalakulása
Bányavidéki turizmus a XX. században, 1945-ig
A bányavidéki szervezett turizmus kezdetei
A XIX. század közepéig az alkalmi látogatók leginkább gyógykezelési céllal keresték fel a Bányavidéket és Nagybányát. Ásványvízforrásainkat a környék lakossága már nagyon régtől használta gyógyításra, az ezek köré épített fürdőházak, fürdőhelyek – mindenekelőtt Bajfalu és Garbonác (Kővárfüred) – komoly vonzerőt jelentettek a távolabb élők számára is.
Korabeli kirándulók...
A másik célpontot a bányák (Nagybánya, Felsőbánya és Kapnikbánya), valamint a fernezelyi kohók képezték, amelyek a máramarosi sóbányákhoz hasonlóan közismert „idegenforgalmi” látványosságaink közé tartoztak. Végül a vidék természeti szépségei is számos vendéget vonzottak tájainkra.
A század második felében (1873) megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE) – az ország első turistaegyesülete –, majd a MKE Máramarosi Osztálya is. Ez utóbbi és a Beszkid Osztály összeolvadásából jött létre 1882-ben Máramarosszigeten a Keleti Kárpátok Osztály (KKO). Titkára és ügyvezető elnöke Siegmeth Károly lett, akiről később a Nagybánya-környéki turistamozgalmak kapcsán is sokat hallunk. Az Egyesület még ugyanebben az esztendőben Háziipari Kiállítást szervezett Máramarosszigeten, amely a nagybányai társadalom egy részét is megmozgatta: az Ifjúsági Kör tagjai távgyaloglást szerveztek a kiállítás színhelyére.
1884-ben a Keleti Kárpátok Osztály VII. Közgyűlésére Nagybányán került sor. Az esztendő egyébként is jelentős a városka életében: a Szatmár-Nagybánya vasút építési munkálatait alig egy hónappal a turistaegyesületi tagok érkezése előtt fejezték be. Nem csoda, hogy a közgyűlés küszöbén ilyen és ehhez hasonló lelkes sorokat olvashattak a város polgárai a Nagybánya és Vidéke c. hetilapban: „Mióta vasutunk a közlekedésnek át van adva, azóta az idegenek s városunk szülötteinek nem csekély számát látjuk városunk falai között megjelenni. Ez kétségkívül bizonyítéka annak, hogy a vasúti közlekedés városunkra és vidékére nagy jótétemény; nagyobb élénkséget hoz be társadalmi életünkbe, forgalmat csinál a pénzpiacon, iparunkban s kereskedelmünkben, terjeszti hírünket, a minket kevéssé ismerők előtt bemutat s ez által ismét hódít nekünk s vidékünknek vendégeket s jóbarátokat.”
A közgyűlés rendezőbizottságának elnöke Prugberger József miniszteri tanácsos, a bányaigazgatóság vezetője. Titkár Csák Alajos tanár (ebben az időben a Nagybánya és Vidéke felelős szerkesztője), tagok többek között Thurman Olivér (későbbi polgármester), Stoll Béla ügyvéd, Törökfalvi Pap Zsigmond nyugalmazott királyi járásbíró, Nyírő Sándor városi ügyész, Schönherr Antal főkapitány (neves történészünk, dr. Schönherr Gyula édesapja), valamint Molcsányi Gábor főerdész. Neveiket érdemes megjegyezni: mindenütt ott találjuk őket, ahol közügyek, vagy nemes célokat szolgáló egyesületek, szervezetek pártolásáról van szó.
Az augusztus 9-én érkező 60–70 egyesületi tagot és meghívottat a Széchenyi-ligetben „ismerkedési estély”, a főgimnázium épületében pedig iparkiállítás fogadta. Augusztus 11-14. között sorban a Blidár, az Izvora és a Cibles voltak a kirándulások, túrák célpontjai. A tervekben szerepelt a Pop Iván csúcs is, ám az ottani menedékházat – amelynek a Cibles menedékházzal egyidőben 1884 augusztusára kellett volna elkészülnie –, nem sikerült ebben az évben felépíteni.
1885 júliusában bizonyos Szentimrei István és Csák Alajos főgimnáziumi tanár és lapszerkesztő hosszú máramarosi gyalogtúrára vállalkozott a Nagybánya – Felsőbánya – Bajfalu – Sürgyefalu (Dióshalom) – Kapnikbánya – Bréb – Aknasugatag – Iza völgy – Rónaszék – Szigetkamara – Máramarossziget – Aknaszlatina – Técső – Viski-fürdő – Bikszád – Szinérváralja – Nagybánya útvonalon. A kirándulás színes, élvezetes leírását Úti képek c. alatt a Nagybánya és Vidéke is leközölte, azzal a nem titkolt céllal, hogy: „némi ösztönt és kedvet ébresszen ifjúságunkban hasonló kirándulások megtevésére”.
A következő évek kevés eredményt hoztak a Nagybánya-vidéki turizmus tekintetében. A Keleti Kárpátok Osztály 1885. évi Közgyűlésének jegyzőkönyvében történik ugyan említés egy „Máramaros vidéki választmány”-ról, amelynek másodelnökévé az általunk már ismert Prugberger Józsefet választották, ám sem a testülettel, sem annak alelnökével (ilyen minőségében) a továbbiakban nem találkozunk. Prugberger 1888-ban, nyugdíjba vonulását követően a városból is elköltözött.
Egy nagybányai turistaszervezet létrehozásának ötlete 1887 januárjában merül fel először. A Nagybánya és Vidéke egyik vezércikkében írja, valószínűleg Palmer Andor, a lap felelős szerkesztője: „... minél több, minél szebb és kiterjedtebb sétahellyel bír egy város, annál keresettebb; s így minden városban, különösen nálunk, séta utakat készíteni kötelesség, elhanyagolni bűn... Mi tette Svájcot és a Tátrát keresetté? Semmi más, mint a turista egyesületek áldásos működése, nem annyira saját kirándulásaikkal, hanem a helyek, utak kikeresése, útmutatók, hidak, nyug- és menhelyek létesítésével. Csekélynek látszó munka, mégis felette fontos; ez az egyedüli mód a vidék emelésére... Ne terjeszkedjünk a mi környékünkön túl, nehogy erőnkön túli munkával kelljen küzdenünk; de igen, körünkben minden szép helyet tegyünk hozzáférhetővé.”
Az 1888 első felében megjelent Tájékoztató a magyarországi Kárpátvidéken utazók számára többek között Nagybánya rövid történetét, kirándulóhelyeit, látnivalóit és közlekedési viszonyait is ismerteti – csupa pozitívumot. Ennek ellenére a „nyári tartózkodási helynek kiválóan alkalmas” városka társadalma alig tesz valamit saját idegenforgalma érdekében.
1890-ben hetilapunk egyik vezércikke megpróbálja újra megmozgatni az állóvizeket. Számba véve a lehetőségeket, amelyeket a város mint nyaralótelep, vagy mint „klimatikus gyógyhely” kínálhatna a turisták számára, arra a következtetésre jut, hogy a legfontosabb egy egyesület megalakítása lenne, „melynek célja volna városunk és vidékünk természeti előnyeit minél szélesebb körben ismertekké tenni...” A cikkíró arra a személyre is rámutatott, akitől elvárná e mozgalom megindítását. Szabó Adolf magyar királyi főerdőtanácsosról van szó, aki 1890–92 között majd a következő század első évtizedében valóban komoly szerepet vállalt a bányavidéki turistamozgalomban.
1890. november 9. és november 30. – két olyan időpont és esemény, amelyeknek látszólag semmi közük a turizmushoz. Az első a Nagybányai Korcsolyázó Egyesület újjászervezésének, a második a Nagybányai Torna Egyesület megalakulásának időpontja. Utóbbi Szabó Adolfot választotta elnökéül. 1891-ben a két egyesület összeolvadt, és megalakult a Nagybányai Torna és Korcsolyázó Egyesület (NTKE), amely céljai közé nem csak a tornát és korcsolyázást, hanem „kirándulások rendezése által a nagybányai társadalmi életnek fejlesztését és utóbbiak útján vidékünk természeti szépségeinek ismertté tételét” is felvette.
Az új szervezet – amelynek elnöke Szabó Adolf maradt – működésének első évében számos túrát szervezett: májusban Blidár és a Szturi-völgy, júniusban Borpatak, majd az Izvora és a Rozsály voltak az egyesület által szervezett túrák célpontjai. Egy augusztus eleji kirándulásra a tíztagú csoportot Ürmösy Sándor, „az ábrázat csináló” fényképész is elkísérte, aki a város megbízásából korábban már számos felvételt készített Nagybányáról és környékéről, s aki ezúttal a Rozsály tetején a napfelkeltében gyönyörködő társaságot is megörökítette. Ennek ellenére a NTKE nem mint turistaegylet aratott sikert, hanem korcsolyázó egyesületként, amely az akkoriban annyira divatos télisport szerelmeseit tömörítette s biztosított számukra különböző kedvezményeket.
1892 novemberében Szabó Adolf elköltözött Nagybányáról. Az egyesületről ezzel lekopott annak minden turistajellege, megmaradt a rendszeres tornaórák szervezése és a ligeti korcsolyapálya igazgatása mellett, vezetősége azonban még jó néhány évig igényt tartott rá, hogy őket mint turistaegyesületet – sőt mint az 1891-ben megalakult Országos Magyar Turista Egyesület leendő nagybányai fiókját – tartsa számon a nagyközönség.
1893-ban kezdeményezés indult a Nagybánya és környéke c. kiadvány megjelentetésére, azzal a célkitűzéssel, hogy a könyv árusításából származó jövedelem egy Nagybányán megalakítandó turistaegyesület megalapítását segítse. A kötet szerkesztésével Palmer Kálmánt bízták meg. Megjelentetését eredetileg 1893. december elejére tervezték, végül azonban 1894 júliusában került az olvasók kezébe, a tervezettnél jóval nagyobb terjedelemben, több mint tíz önálló képmelléklettel és térképpel. A nyomtatás Molnár Mihály nagybányai nyomdájában történt.
„Kedves annak minden betűje, különösen nekünk, nagybányaiaknak. Mézbe mártott aranytollal írták meg azt a mieink” – írta Révész János, a Nagybánya és Vidéke szerkesztője, a kötetet bemutató-elemző kritikájában. A kiadást jól időzítették: augusztus 5–7. között ugyanis Nagybányán zajlott le az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület első vándorgyűlése. A résztvevő több mint száz szakember, az ország legkülönbözőbb vidékeinek képviseletében, bizonyára érdeklődéssel vette kézbe a még nyomdaszagú turisztikai-ismeretterjesztő monográfiát s vitte magával nem csak a vendégszerető nagybányaiak hírét, de a város és a vidék történelmének, társadalmának, kultúrájának, gazdaságának és kiránduló-, valamint fürdőhelyeinek színes, érdekes dokumentumát is.
A Keleti Kárpátok Osztály 1896. évi közgyűlésén újra Nagybányát jelölték ki a legközelebbi közgyűlés színhelyéül. A döntés új korszakot nyitott a bányavidéki szervezett turizmus történetében.
Az első turistaegyelet megalakulása
A turisztikai szempontból eseménydús 1897-es esztendő nem csak a vidék természetjáró mozgalmainak adott lendületet. Az idegenforgalom is megpezsdült, különösen Felsőbányán, évtizedekre meghatározó hangsúlyeltolódást jelezve a bányavároska javára. Nem véletlenül írta Siegmeth Károly egyik 1905-ben keltezett körlevelében: „Felsőbányának örvendetesen fellendülő nyaraló telepe szintén a Keleti Kárpátok Osztály közreműködése mellett jött létre s a hivatalnok családoknak olcsó, egészséges és kellemes üdülő helyet nyújt.” Maga Siegmeth is egyike volt Felsőbánya első, rendszeresen visszatérő nyaralóvendégeinek.
A Felsőbányai Hírlapban már 1897 februárjában újságcikk sürgette nyaralók építését. Az ötletet a városi közgyűlés is jónak találta s igyekezett minél kedvezőbb feltételeket biztosítani a megvalósításhoz: „a város területén kies fekvésű nyaralólakások építésére alkalmas 600–1800 m2 földterületet enged át évi egy korona jogelismerési díj mellett azoknak, kik kötelezik magukat, hogy a kijelölt helyen két év alatt nyári lakot építenek; a nyári lak az illetőnek mindaddig birtokában marad, amíg azt nyaralás céljaira használja” – olvasható egy korabeli ismertetőben. A kedvező ajánlatnak meglett a hatása, az ország minden részéből érdeklődtek a felsőbányai nyaralási lehetőségek iránt. 1897 áprilisában a képviselő testület közgyűlésén kimondatik, „hogy nyaraló építéséhez telkek a budapesti hírlapírók otthon körének, a vidéki hírlapírók országos szövetkezetének és a budapesti újságírók egyesületének egy korona évi díj lefizetése mellett ajánlandók fel.” 1897 májusában pedig arról határozott a közgyűlés, hogy „a város tulajdonát képező Epres-kert és Mózes-rét parcellákra osztva nyaralótelepül átengedtessenek”.
A nyaralóvendégek pontos számáról nincsenek adataink, sokatmondó azonban a rövidke hír, amely a nyaralótársaság egyik mozgalmas júliusi napjáról tudósít: „Felsőbányán a nyaraló vendégek igen kedélyesen töltik idejüket: a kirándulások sora javában folyik. Csütörtökön... 30-an Bajfaluba, 28-an a Bódi tóhoz, 35-en a nyugati kincstári árokhoz, 20-an a gurutalji rétekre rándultak.”
Miközben Felsőbánya néhány hónap leforgása alatt valóságos nyaralóteleppé nőtte ki magát, ugyanitt végre megtörtént az első konkrét kezdeményezés egy Gutin-vidéki turistaszervezet létrehozása érdekében: 1897. március 28-án „a Kárpát-egyesület Gutini osztályának mint egyletnek megalakulása céljából az előkészítő bizottság Felsőbányán, a városi tanács termében közgyűlést tartott s megtette a választást a tisztikarra és a választmányra.”
Az eredeti elképzelés szerint önálló felsőbányai turistaegyletből Siegmeth Károly ajánlására lett végül a Keleti Kárpátok Osztály Felsőbánya-központú vidéki választmánya. Az előzetesen kibocsájtott taggyűjtő íven szereplő 64 felsőbányai mellé 10 kapnikbányai is feliratkozott, összesen tehát 74 alapító taggal indult a szervezet tevékenysége. Az ügyvivő alelnöki feladatokat a városka fiatal polgármestere, Farkas Jenő vállalta el.
Április 4-én megalakultak a választmány irodalmi, ellátási, kirándulás rendező, úttervező-építő és háziipar szakosztályai, a június 13-i ülésen pedig Siegmeth Károly is részt vett, s ismertette az augusztusban Nagybányára tervezett Keleti Kárpátok Osztály vándorgyűlés és a tervezett kirándulások programját.
Miközben Felsőbányán hatalmas lelkesedéssel szerveződik az új turistaegyesület, Nagybányán sor kerül a Fokhagymás-völgyi „Petőfi-tanya” ünnepélyes felavatására. A Nagybánya és Vidéke már korábban is dicsérettel emlékezett meg a Fokhagymás-völgyről, melynek „jó karban lévő kocsiútja, változatos fordulói, festői sziklabércei, illatos virágai, jéghideg forrásai igen sok turistát csalnak e szép völgybe, s amelynek végén csinos kis erdész pavilon áll a kiránduló társaságok rendelkezésére.” Ez a kis völgyvégi erdészlak kapta 1897. július 22-én a „Petőfi-tanya” nevet.
A Petőfi-tanya
A vándorgyűlése időpontjának közeledtével Nagybányán is megalakult egy „rendező bizottság”, amely legjobb tehetsége szerint igyekezett a vendégek fogadását előkészíteni, megszervezni. Rajtuk kívül A Budapesten Tartózkodó Nagybányai Ifjak Köre is komoly részt vállalt abban, hogy az érkező turisták tiszteletére szervezett, s a rendezvény társadalmi fénypontjának számító „hangverseny és zártkörű táncvigalom” a lehető legjobban sikerüljön. A Nőegylet háziipari kiállítással várta a vendégeket. A közgyűlést, majd a ligeti közebédet követően a 24 vendég egyesületi tag a Petőfi-tanyához látogatott, majd a következő két nap folyamán Felsőbánya, Fernezely, a Fekete-patak völgye, a Fekete-hegy és a Bódi-tó környéke, kiegészítő programként pedig a Gutin és a Rozsály voltak a 60–80 fős közös kirándulások, túrák helyszínei.
A közgyűlés egyébként az 1896/97-es esztendő nevezetes tényeként értékelte a Gutin-vidéki Választmány megalakulását, s elhatározta, hogy következő évi költségvetésébe felvesz 300 forintot a Fekete-hegyi útvonal és menedékház építésére. Ez utóbbival kapcsolatban már novemberben azt olvashatjuk, hogy „a menház építése folyamatban van”.
1897. november 27-én Siegmeth újra Nagybányán tartózkodott, ezúttal egy nagybányai helyi bizottság megalakítása érdekében, amely „Nagybányán is, mint kiindulási és vasúti állomáson... a turistát tájékozza”. A bizottság elnöke Thurmann Olivér polgármester lett, alelnöke pedig Molcsányi Gábor főerdész.
A Siegmeth Károly nevét viselő Fekete-hegyi menedékházat végül egy év késéssel, 1899-ben avatták fel „nagy ünnepélyességgel”, 1000 m magasságban, a Huszt hegy (Dealul Hust) alatt; két szobája kb. 30 turista számára volt képes éjszakai-nappali szállást biztosítani.
1902-ben a második épület felavatására is sor került, ezúttal a Gutin-csúcs alatti Mlesnicán (Mlejnita). Siegmeth Károly leírása szerint ez a turistaház verandából, két tágas, kályhával ellátott szobából és egy konyhából állt. A melléképület a vezetők és a szolgaszemélyzet, valamint az istállók részére emeltetett, egy tágas pavilon pedig a szabadban való étkezés céljait szolgálta, ahonnan „a Gutin sziklái közvetlen közelből láthatók és a nyereg 1–1 1/4 óra alatt kényelmesen elérhető” – olvasható az 1908-ban megjelent Rozsály-Gutin hegyvidékben. Ugyanitt a menedékház felszentelése alkalmával tartott „népünnepélyről” is találunk hangulatos leírást: „a románok nemzeti táncaikat táncolták és a turisták mulattatására bús dalaikat hangoztatták... Az általános figyelmet egy valóságos havasi pásztor is magára vonta, ki havasi kürtjével, egy 3 méter hosszú és nyírfa kéregből előállított csővel produkálta magát... Sokat tett az ünnepély emelésére a kapnikbányai bányászzenekar. Az ő zenéjük ütemeire lejtettek a turistapárok éjfélig és azután is, míg egy hatalmas zápor az egész mulatságnak hirtelen véget nem vetett.”
A huszadik század első másfél évtizedében a Gutin-vidéki turizmus örvendetes fejlődésnek indult, Felsőbánya központi szerepe tovább erősödött. Siegmeth kitűnő szervező volt s amellett népszerű, szívvel-lélekkel a természetnek élő személyiség, aki vetítéssel színesített felolvasásaival igyekezett minél több barátot szerezni a Keleti Kárpátok, a Gutin-vidék csodálatos tájainak. Sokat tartózkodott a Gutin lábainál fekvő kis bányavároskában, 1897-ben családja tagjaival nyaralót is bérelt Felsőbányán, s így személy szerint is jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a településen még hosszú évekig sikerült ébren tartani a szervezett turizmus iránti érdeklődést.
Felsőbánya vezető szerepét erősítette, hogy Siegmeth Károly 1912-ben bekövetkezett halálát követően a KKO Közgyűlése Farkas Jenőt, Felsőbánya polgármesterét választotta ügyvezető alelnökévé. Felsőbánya ezzel egycsapásra az egész Keleti Kárpátok Osztály szervezésének középpontjává vált.
1907. július 21-én a KKO a felsőbányai városi tanács termében tartotta harmincadik, jubiláris közgyűlését. A Gutin-vidéki választmány is ugyanakkor ünnepelte működésének 10. esztendejét, „elismerését fejezve ki... különösen ügybuzgó, lelkes és tevékeny ügyvivő alelnökének, Farkas Jenő polgármesternek”. A választmány elnöke ekkor Szabó Adolf – feltehetően ugyanaz a személy, akitől 1892-ben mint a Nagybányai Torna-és Korcsolyázó Egyesület elnökétől búcsúztunk el, s aki ezen új tisztségét 1910. évi lemondásáig töltötte be Farkas Jenő mellett. A közgyűlés Siegmeth indítványára elhatározta, hogy az ügyvivő alelnök „kiváló érdemeinek elismeréséül és azok megörökítésére a Magura tetejéről a gutini-menedékház felé vezető új utat Farkas Jenő útjának nevezi el”.
A következő, 1908-as esztendőben a Keleti Kárpátok Osztály évi jelentésének tanúsága szerint kiépítik a Gutin-menedékháztól a Gutin-csúcsra vezető utat, új utat építenek a felsőbányai Bányahegyre s a „Farkas Jenő út” kijavítására is sor került. A Gutini Osztálynak 41 tagja volt ekkor: 26 Felsőbányáról, 8 Nagybányáról, 4 Kapnikbányáról és egy Láposbányáról.
1910. július 24-én a Keleti Kárpátok Osztály évi közgyűlésére újra Felsőbányán került sor. Szabó Adolf lemondott a Gutini Osztály elnöki tisztségéről, helyette Hubay Zsigmond főerdőtanácsost választották elnökké.
1912-ben Siegmeth Károly váratlanul meghalt. A decemberi közgyűlés – Farkas Jenő ügyvivő alelnökké választásával egyidőben – dr. Siegmeth Lajost, Siegmeth Károly fiát kéri fel a Keleti Kárpátok Osztály titkári tisztének betöltésére. ő azonban már a következő évben lemondott, helyette az ugyancsak felsőbányai dr. Moldován Ferencet választották titkárrá (aki egy időben a Felsőbányai Hírlapot is szerkesztette). Ebben az időben tehát a Keleti Kárpátok Osztály két központi tisztségviselőjét is Felsőbánya adta a turistamozgalomnak!
Az első világháborút megelőzően még egyetlen említésre méltó eseményről van tudomásunk: a Keleti Kárpátok Osztály XXXVIII. Közgyűléséről, 1914. július 18-án – amelyre Nagybányán került sor. A közgyűlést „az újonnan alakítandó Nagybánya és Felsőbánya vidéki csoport érdekében” több értekezlet előzte meg, melyeket Farkas Jenő hívott össze. A terv – amely újra Nagybányára terelte a figyelmet s végre, mindkét város adottságaira és lehetőségeire támaszkodva egy közös szervezetbe egyesíthette volna az addigi Gutin-vidéki kezdeményezéseket – megvalósult, de kiteljesítésére már nem maradt idő. Az első világháború kitörése majd a trianoni békefeltételek következményei hosszú időre elvették az emberek kedvét és figyelmét a turistáskodástól.
Bányavidéki turizmus a XX. században, 1945-ig
A világháborút követően jó ideig nem beszélhetünk szervezett természetjáró mozgalmakról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nem kirándultak. Vidékünkön a ’20-as években elsősorban a két Bódi tó (a felsőbányai és a fernezelyi) voltak a kirándulások, túrák célpontjai. 1926-ban Bukarestben megalakult a Nemzeti Turisztikai Hivatal (Oficiul Na¡ional de Turism – ONT), amelynek egyesületi formái, az ún. Turing Club turista- és természetvédelmi egyesületek fokozatosan az ország egész területét behálózták. Hozzánk elég későn, a harmincas évek közepén jutott el ez a mozgalom. Máramarosszigeten 1934 júliusában tartották a Club Szigeti Osztályának alakuló gyűlését, Tréger Lajos Nagybányán kiadott turisztikai zsebkönyve, A Baia Mare-i kirándulók népszerű útmutatója azonban még 1935-ben is csak egy „megalakulandó” nagybányai Turing Club filiát említ.
1929-ben Kolozsvár központtal újáalakul az Erdélyi Kárpát Egyesület, s ennek már Nagybányán is hamar visszhangja támad. Még ugyanebben az esztendőben a kolozsváriak kezdeményezésére és a helyi Polgári Olvasó Kör tagjainak köszönhetően létrejött az EKE Gutin-osztálya. Elnöke kezdetben Havas János erdőmérnök volt, mellette a kb. 20–30 tagot számláló társaság hangadói, irányítói: Tréger Lajos, dr. Bene Sándor, Prefort Ferenc, dr. Földes István, dr. Csapó Sándor, Altnéder József és László, Miszovits Olivér, Havas Antal, Sipos Károly, Pfeifer Tibor, Sztaharóczky József és mások. A vezetőségben Szatmárt Tereh Géza tanár, Felsőbányát Nicoară Optimiu képviselte.
Alig két év múlva, 1934-ben a Gutin-osztály tagjai elhatározták, hogy turistaszállást építenek az Izvorán, ahol addig csupán egy erdészház nyújtott a kirándulók számára menedéket. (A gutini és Fekete-hegyi menedékházak valószínűleg még a háború éveiben, vagy rögtön azt követően elpusztultak.) Rövidesen el is készült az egyszerű, földszintes épület tervrajza, az osztály azonban úgy döntött, hogy a „Phönix” vállalat épülő víztornyán dolgozó osztrák mérnökkel egy újabb, igényesebb tervet készíttet. Az akkor már kétemeletesre álmodott menedékház helyett végül egy a szervezet anyagi lehetőségeit is inkább tükröző, egyemeletes, kb. 50–60 férőhellyel ellátott turistaszállás felavatására került sor 1935-ben.
Az épületet már az első évtől állandó turistaforgalom jellemezte. A téli hónapokban Weiser Miklós, a „Phönix” akkori tulajdonosa Tirolból hozatott edzőt a sísport kedvelőinek, aki három egymást követő évben sítanfolyamokat szervezett az Izvorán. Az 1935–40 közötti időszakot azonban nem csak az izvorai turistaélet miatt nevezhetjük az egyesület fénykorának. Ezekben az években több szervezett autóbuszos kirándulásra is sor került a Székelyföldre, a Békás-szorosba és a Tordai-hasadékhoz. Turistautakat jeleztek a Plestyorra, a Sólyomkőre, valamint a Rozsályon keresztül az Izvorára és az Ökörmezőn át a Kakastaréjra. Ebben az időszakban jelent meg a Tréger Lajos által írt és már említett Baia Mare-i kirándulók népszerű útmutatója is, amelyet mindmáig haszonnal forgathatnak a természetkedvelők.
A hajdani feketehegyi menedékház
Felsőbányán ekkoriban már nem volt szervezett turistaélet; a városka magyar tisztviselőrétege kicserélődött, s szervezők hiányában a felsőbányaiak már csak alkalomszerűen csatlakoztak a nagybányai kirándulókhoz.
A második világháború idején bekövetkezett változások, az észak-erdélyi területek visszacsatolása egyszerre jelentett új lehetőségeket és komoly megpróbáltatásokat az EKE Gutin-osztálya számára. A turistaegyesületeket sem kímélő politikai elvárások az egyesület tagjait megosztották, sokan tisztségeikről is lemondtak. Ennek ellenére az itt-ott fellelhető rövid tudósítások, beszámolók egy működő szervezetről tanúskodnak.
Az EKE Erdély c. folyóiratában a nagybányai Gutin-Osztály keretében zajló gazdag síéletről olvashatunk. Ugyanezen folyóirat a nagybányai szervezet 1941. áprilisi közgyűlése kapcsán megállapítja: „kitűnő vezetői irányítása mellett... híven teljesítette feladatát és igen szép turista kultúrmunkát végzett az elmúlt esztendőben is”. A beszámolóból kiderül, hogy az osztály a megelőző esztendőben 46 túrát szervezett, melyeken 360 személy vett részt. A sítúrákon kívül 1940 januárjában Észak-Erdély síbajnokságait is megrendezte, tanulmányi kirándulást vezetett a Bucegi-re és Szinajára, turistautakat jelzett, s a megelőző években megrongálódott Izvora-menedékházat is helyreállította.
1941-ben az osztálynak már 186 rendes tagja volt. Az elnök Platthy György, alelnök id. Tréger Lajos, Lerch Béla, dr. Gruber Ernő és dr. Földes István, titkár Havas Antal volt. 1942-ben megkezdődött a Rozsály-menedékház építése, amely 1944-ig állandó gondnoki szolgálat mellett 2 közös hálóhelyiséggel és konyhával várta az idelátogató turistákat, sajnos azonban a háború végén kifosztották, majd felgyújtották az épületet.
Az Erdélyi Kárpát Egyesület 1945 után megszűnt. 1946-ban előbb a bukaresti központosított turisztikai szervezet, a Népi Turista Szövetség (Asociatia Turismului Popular – ATP) majd az Országos Szakszervezeti Tanács hatáskörébe került a turisztika és idegenforgalom irányítása. Az ötvenes évek közepén megalakultak a megyei turisztikai hivatalok (Oficiul Judetean de Turism – OJT), köztük a máramarosi is, ám ezek elsősorban az üdültetésre helyezték a hangsúlyt. Újabb menedékházak, vállalati üdülők, később szállodák épültek az Izvorán, a Tatár-szoros fölött, a felsőbányai és fernezelyi Bódi-tónál, a Sujori-völgyben. A Nagybányát Máramarosszigettel összekötő szerpentin legmagasabb pontján felépült a Pintea-fogadó, a fernezelyi duzzasztógátnál pedig a szálloda és kemping. A megváltozott körülmények között is hűséges természetjárókat segítették, sőt nem egyszer az ő közreműködésüknek köszönhetően jelentek meg hegyeinkben azok a turistajelzések, amelyek felfestésére előbb az ONT, majd a Megyei Út- és Hídépítő-Karbantartó Vállalat, az OJT s végül a pionírszervezetek és a Salvamont (Hegyimentők) égisze alatt került sor. Utóbbiak önkéntes csoportja 1969-ben szerveződött városunkban, dr. Győrffy Lajos vezetésével. A téli hónapokban azóta is ők biztosítják az elsősegélynyújtást, elsősorban a sízők számára.
Mindabból az anyagi értékből, amelyet a szervezett természetjárás és turistamozgalom az elmúlt száz esztendőben összegyűjtött és reánk testált, sajnos ma már nem sokkal dicsekedhetünk. Menedékházaink jórészt megszűntek, helyettük nagyobb, kényelmesebb hegyvidéki szállodák épültek, amelyek valósággal házhoz hozzák a „civilizációt”, annak minden „áldásával” együtt. A hegyek, Nagybánya környékének színpompás hegyei azonban – amelyek Dsida Jenő szavaival „időtlenséget hazudnak és letagadják a mulandóságot” – ma is itt őrködnek körülöttünk.
A bányavidéki turistamozgalom erkölcsi-szellemi hagyományait az 1991-ben újjáalakult Erdélyi Kárpát Egyesület nagybányai, Gutin Osztálya igyekszik őrizni, gazdagítani. Az osztály első közgyűlésére – 1998. április 15-én – több mint harmincan sereglettek össze a Szentháromság római katolikus plébánia gyűléstermébe, köztük a hajdani turistaszervezet még élő tagjai: Altnéder László, Bene Mihály és Bortnyik Béla. Az ideiglenes vezetőség tagjai Altnéder László (tiszteletbeli elnök), Kádár István (elnök), Ludmann Tamás (titkár), Metz József (ügyviteli alelnök), valamint Soltz László lettek.
Alig egy évvel megalakulását követően, 1999. július 29. és augusztus 1. között a Gutin Osztály volt a szervezője az EKE VIII. Országos Vándortáborának, amely mintegy 600 résztvevőt vonzott. 2005-ben ugyancsak a Gutin Osztály volt a XIV. Vándortábor házigazdája: a Kapnikbánya-közeli táborhelyet több mint 1200-an keresték fel.
A régi-új egyesület környezetünk megismerése, a természetvédelem és turizmus gyakorlása mellett elődeink értékteremtő munkáját is tudatosítani szeretné a felnövekvő nemzedék tagjaiban, s tavasztól-őszig túrák, kirándulások szervezésével, a téli időszakban pedig alkalmi előadásokkal, vetítettképes úti beszámolókkal tartja ébren közönségében a természet iránti tiszteletet és érdeklődést. Mellettük az 1991-ben alakult, s 25 éve folyamatosan működő nagybányai gr. Teleki Sándor cserkészcsapat tagjai is rendszeresen szerveznek kisebb-nagyobb Nagybánya környéki „portyákat”, kirándulásokat. Ezeknek, valamint nyári csapattáboraiknak (sátortáboraiknak) is köszönhető, hogy ma újra egyre több a hátizsákos turista, és növekedni látszik azok száma, akiknek egy-egy kirándulás igazi felüdülést, a természettel való bensőséges kapcsolat ápolását jelenti.
Igyekezzünk mi is összegyűjteni és továbbadni ezt a nehéz, de gyönyörű örökséget...
Fel, az oldal tetejéhez!
