Nagybánya
Séták, kirándulások a környéken
Réti István az 1896 májusában Szatmár felől érkező Hollósy-növendékekkel így ismerteti a városunkat szegélyező „hatalmas, de mégis szelíd hegyek” félkörét: „Misztótfalut elhagyva elénk tárul a nagybányai hegyek panorámája: balra, mindjárt az elején, az a hosszú, több csúcsból álló nagytestű hegy, a Morgó; utána, az első sorban, a Hegyeshegy, mellette a szőlős elejű Virághegy, szelídgesztenyefa pártával a homlokán; az a szép arányú csonkakúp, a Kereszthegy, aztán a Faggyason túl a fernezelyi völgy bejáratát őrző hegyek, a kohófüst lenge, kék fátylával derekukon. Mindezek mögött és fölött a magasabb hegyek hullámai. Köztük a Plestyor, a Sólyomkő... Meszszebb a hatalmas hátú Rozsály, utána a Gutin szeszélyes sziklagerince, még hóval födötten. Mind olyan hegynevek, amelyek nagyon ismertté lettek későbben a festő vándorok emlékében és a képeiben”.
A Kereszthegy a Szent István-toronyból nézve
Sétáljunk fel tehát előbb szép kilátást nyújtó hegyeinkre, majd gondűző pihenést kínáló hűs völgyeinkbe.
Az Amadé völgye, fernezelyi Bódi-tó
Kezdjük kirándulásainkat legnyugatibb „hegyünk”-kel, a borpataki völgytől a Veresvízig púposodó Morgóval. Nevét – hagyományaink szerint – onnan kapta, hogy nyári zivataraink előtt a Morgó felől „morog az ég”, azaz villámlik, mennydörög. Déli oldalán napos gyümölcsösök sorakoznak, egyre kevesebb szőlővel. Hajdan ezekben nagybányai polgárcsaládok szorgoskodtak szabadidejükben. A Vígh család kertjében találták meg egy évszázaddal ezelőtt Nagybánya XIV. századi pecsétjét, s Bányaiék lakásában (a Tolvaj Dénes letörése alatt) írta első versét az idelátogató Németh László.
A Morgó (a kép baloldalán)
A messziről is jól látható sárga letörés teteje a Tolvaj Dénes „díványa”, ahonnan ösvény vezet az egykori rablóvezér barlangjáig. A Tolvaj Dénes nevét viselő helyek megmozgatták városunk lakói, az itt élő, vagy idelátogató írók, költők, festők képzeletét. Mondák, regények, versek, képek születtek, megörökítve a névadót, a barlangot, a díványt, a letörést, s a kincset sohasem találó kincskeresőket. „A 633 m magas Morgó közepén kisebb barlang. Előtte betömött, víztelen kút, alatta kőalagút. Ezen keresztül menekült állítólag Tolvaj Dénes, a szegényeket istápoló rablóvezér, ha a XIX. sz. közepének pandúrjai üldözték”. (Krizsán P. Pál)
A Nagybányán született és felnőtt, annak hegyeit-völgyeit számtalanszor bebarangoló Tersánszky Józsi Jenő regényt írt Tolvaj Dénesről, A bátor nyírőlegény címen. Regényében a rabló nem a „szegényeket istápoló” hős, hanem duhaj, zabolátlan bandavezér, aki hatalmas testi erejét, ügyességét és leleményességét törvénytelen cselekedetekre használja fel. Amikor pandúrok üldözik, menekülésének útja nem a kőalagút, hanem a meredek sziklatörés. Amikor üldözőinek sikerül minden járható utat elzárni előle, Dénes „óriás erejével tövéből kitört egy fiatal gyertyánfát... Lába közé vette azt, mint valami paripát, és a hegyoldal széléről: Zuhé! Levetette magát a mélybe! A fa ágas-bogas leveles koronája a sziklákon akadozva, mérsékelte a zuhanás sebességét... Azóta is Tolvaj Dénes szökőjének hívják a nagybányaiak ezt a meredélyt. És még azóta sem akadt ember, aki ezt a kis csúszkát Tolvaj Dénes után megismételte volna, hogy vele emlegessék.”
Nehéz tehát a rablóvezér alakját megrajzolni, hisz a nagybányaiak gyakran fűznek személyéhez olyan cselekedeteket, tetteket, amelyeket a vidék csaknem másfél évszázaddal korábban élt betyárja, Pintye Gergely mondáiban is megtalálunk. Tolvaj Dénes barlangjához, díványához számos út vezet. Egyik sincs azonban lejelezve. A legrövidebb, de sáros időben a legnehezebb ösvény az, amelyik a Gesztenye utca (Castanilor) 7. sz. alatti házzal szemben indul. Ezen pár perc alatt kiérünk a rétre, amely a letörést szegélyezi. Ennek szélén a meredek kapaszkodón 5–10 perc alatt feljutunk a díványra. Déli és keleti irányba gyönyörű a kilátás. Érdemes hosszabban időznünk itt. Ha kipihentük és kigyönyörködtük magunkat, a nyugatnak szintben haladó ösvényen 3–4 perc alatt a lőrésekkel ellátott barlanghoz juthatunk.
A csúszós, meredek szakasz miatt sokan nem ezt az utat választják, hanem a TBC kórház közelében induló Pacsirta utcán (Ciocârliei) indulnak fel északnak. 20–25 perc alatt elérik a kertek között keletről kacskaringózó széles „Szőlők útját” (Viilor), ezen jobbra (keletre) térve rövidesen egy vízmosásban kitaposott ösvényhez jutunk. Enyhébb emelkedéssel rövid időn belül egy szélesebb ösvény keresztezi utunkat, ezen jobbra fordulva pár perc alatt a Tolvaj Dénes barlangjához, s onnan a díványra érünk. Ennek a változatnak a menetideje 45–60 perc.
A két ajánlott út mellett vannak jóval hosszabb, de kényelmesebb változatok is. Ilyen lehetőség az, amely a Veresvízen (Valea Roșie) a Hármas Tölgyesen és a Szarkaréten át a gerinc alatt délre forduló úton vezet a Tolvaj Dénes feletti kiemelkedőre s onnan ereszkedik a barlanghoz. Ez a változat 1–2 órát vesz igénybe.
A városunkba érkező vendégek közül kevesen jutottak el a Tolvaj Dénes díványához. Szívesebben sétáltak fel a Városliget fölé emelkedő Jókai-dombra, s onnan esetleg a Szűzkőhöz, vagy a Kőalja csúcsára. A városra is kilátást nyújtó Jókai dombra a ligeti vendéglőtől alig 5–10 perces kényelmes sétával érhetünk el. Ezt az utat választotta 1876-ban az a kisebb társaság is, amely Jókait kísérte ide, hogy megmutassa Petőfi barátjának városunkat és környékét. Az író sokáig gyönyörködött az eléje táruló látványban, majd megkérdezte: „Mi a neve ennek a dombnak?” „Eddig nem volt neve; e perctől kezdve Jókai-domb! Így lettem én váratlanul keresztanyja ennek a dombnak” – írja a sétára visszaemlékezve Csausz Anna – Nagybánya történészének, Schönherr Gyulának édesanyja.
A Jókai-domb
Két évtizeddel később, 1896 májusában, amikor az ország a Millennium megünneplésére készült, érdekes társaság érkezett hozzánk Münchenből: Hollósy Simon festőművész, növendékeivel. Városunk lakossága a polgármesterrel az élen fogadta őket, hiszen a festők a nagybányaiak meghívására érkeztek ide, hogy a nyári hónapokban itt tanuljanak, dolgozzanak. Miután a vendégek megreggeliztek, együtt indultak a Városligeten át a Jókai-dombra, itt alakítottak ki ugyanis egy „faműtermet az iskola számára, egy a Stoll Béla által ingyen fölajánlott szénatartóból, amely aztán évtizedeken át szolgálta a nagybányai festészetet.” (Réti István)
A bányaiak kíváncsian, de kissé félve kísérték vendégeiket a dombra. A „műteremnek immár padlója volt, bezárható ajtaja és az ablakok belül fatáblával ellátva. Minden frissen gyalulva, vadonatúj. És körülötte a vidék a tavasz hamvas pompájában, a domb élén óriási gesztenyefák, sötétzölden keretezve a pázsitos domboldalt..., alantabb s a szemközti hegyoldalon a virágzó gyümölcsfák, gyöngéd rózsás-fehér fátyolban, a bárányfelhős ég alatt, – úgy fogadtak minket, mint az Énekek Énekében a menyasszony mosolygása a szerelmes vőlegényt. Akik átélték ezt az installációt, soha nem felejtik el. És a nagybányaiak szinte félve kérdezték: meg vagyunk-e elégedve? Tetszik-e? Jó lesz-e a műterem? – Disznóól – mondta Hollósy vadul, s hozzátette: lesz majd akkor, ha mi benne leszünk. – Szegény öreg Törökfalvi Papp Zsigmond majd elájult, amikor a mondat első szavát hallotta.” A hangulat teljesen feloldódott, amikor a mester örömében messze elhajította a kalapját. A nagybányai Réti István, kissé talán elfogultan, de érzéseihez híven írja: „Soha nem volt még ilyen szép iskolahely a világon; sem ilyen áhítatos munka, mint itt, nem folyt sehol.”
A Nagybányától évtizedekig távol élő Tersánszky többek között erre az első festő-műteremre is gondolt, amikor így válaszolt az őt hazacsalogató Szász Károly nagybányai tanárnak: „Hátha nem lelem a Liget feletti fenyves hegyoldalban a bedeszkázott szénatartóból való festőiskolát sem, aminek fala tele karikatúrával, ami egy darab művészettörténet, ami múzeumba való műemlék?” A környezetét átalakító ember sok mindent kiirtott, lerombolt abból is, amit érdemes lett volna megtartania, megőriznie. Az egykori „festőiskolának” ma már a nyomát sem találjuk, s a fenyő- és gesztenyefák egy része is rég eltűnt. Mégis érdemes a Jókai-dombra felkapaszkodni, gyönyörködni a városban, a tájban… és emlékezni.
Ha időnkből és erőnkből telik, sétáljunk feljebb, a minoriták egykori gyümölcsösén keresztül. Még csak a helyét sem találjuk annak a csőszkunyhónak, amelyben a pénztelen Klein József mézesheteit töltötte ifjú feleségével. A csúcs alatt utunk egy hatalmas, „megmászhatatlan” andezit oszlop mellett halad el. Ez a Szűzkő. Nevét onnan kapta, hogy „kopár sziklafalán a nép fantáziája a boldogságos szűz és a kis Jézus alakjainak körvonalait véli fölfedezni.” (Palmer Kálmán)
Tovább emelkedve újabb negyed óra alatt juthatunk fel a Kőalja csúcsára (479 m). A városból tökéletes vulkanikus kúpnak tűnik, ezért Réti Hegyes-hegynek is nevezi. Az innen északnak húzódó gerincen balra (nyugatnak) leereszkedve a Veresvíz völgyébe, jobbra (keletre) pedig a Fokhagymás völgybe jutunk. A gerinc maga a Plestyorig nyúlik.
Tavasszal, amikor a gesztenyefák virágzanak, sokan irányítják lépteiket a Klastromrét felől legalacsonyabb „hegyünk”, a Virághegy (367 m) felé. A Fokhagymás és a Szent János pataka közötti magaslatunkat „tonzúrás barátfej”-ként tiszteli Tersánszky. Nevét – így tudja a legenda – Mátyás királytól kapta. Élt ugyanis az igazságos király idejében a Virághegy déli lejtőjén egy árván maradt kertészleány. Kertjében gyönyörű virágok nyíltak. Mátyás hosszasan elgyönyörködött a virágokban, s meghallgatta az egyedül élő, kertészkedő leány történetét. Mikor egy vitéz feleségül vette az árvát, gazdagon megjutalmazta az ifjú párt. Az alatta elterülő Klastromrét a múlt század végétől festőink kedvelt „munkahelye” volt, s a város jó ideig nem is adott engedélyt, hogy ide bármilyen építményt emeljenek.
A Virághegyre a református temető mellett, vagy azon át vezet jelzett turistaút. S ha amúgy is belépünk a temető kapuján, érdemes kissé elidőznünk a sírok között. Sírköveinkről városunk kőbe vésett történelmét olvashatjuk le. Nagybánya egykori vezetői, lelkészek, művészek és egyszerű polgárok alusszák itt örök álmukat. A temetőt az északi kijáraton elhagyva, utunk enyhe emelkedővel vezet a Virághegy nyerge felé. Az utolsó szakasz kissé meredekebb kaptatóját legyőzve, 15–20 perc alatt évszázados gesztenyefák közé érkezünk.
Májusban, virágzásukkor, csodálatosak voltak ezek a fák, sok festőt ihletett meg a látvány, írásaikban is szívesen emlékeztek erre a „hegyre”. A gesztenyésből pár perc alatt kisétálhatunk a csúcsra. A távolban ugyanazt láthatjuk – a Gutintól a Szamosig –, amit egykor festőink, költőink láttak. A közelkép azonban az utóbbi félévszázad alatt alaposan megváltozott. A hegy déli lejtőjén nyári színházat építettek, amelyet később néprajzi múzeummá alakítottak át. Fölötte, a ’30-as években Kékesről áthozott fatemplom köré, falumúzeumot létesítettek. Ennek közelében, északkeletre, enyhe emelkedővel aszfalt-út vezet egy régi fogadó körül az elmúlt években épült villanegyedbe. Nem túlzás tehát, amit Ziffer Sándor a ’60-as évek elején, klastromréti tájképét mutatva mondott: „Jól nézzék meg... A helyszínen már semmi sincs abból, amit most két éve vászonra vetettem”. Eltűntek az egykori égerfák is, amelyeket Slevenszky Lajos oly kedvvel festett, s a gyümölcsösök és szőlők is megritkultak.
A csúcsról, ha nem akarunk a jelzésen visszatérni a városba, a délkeletnek induló meredekebb ösvényen indulhatunk a régi fogadóhoz, vagy a keleti ösvényen juthatunk a Fűrész utcába.
Ha időnk megengedi, a nyeregben elhagyott útjelzéseket követve észak felé folytathatjuk sétánkat. Letekinthetünk a Szent János patak völgyében kialakított kőbánya pereméről, majd a jó félórán át együtt haladó két turistajelzést követve jutunk el addig a pontig, ahol jelzőtábla mutatja: a sárga kereszt a Plestyorra, a kék sáv pedig a Sólyomkőre vezet. Előbbi, északnak haladva csaknem szintben tart a Kopaszrét (Plestyor) csúcsa alá. A kék jelzés keletnek fordulva, s megkerülve a Szent János patak, majd a Somos nyergéből a Ravasz-patak forrásvidékét, a Sólyomkő meredek sziklái alá visz. A jelzés utolsó szakasza rövid, de meredek ösvényen kaptat fel a Sólyomkő tetejére, majd a pár percre lévő Sztrâmba csúcsra. Innen a piros háromszög jelzést követve juthatunk le a fernezelyi Bódi-tóhoz, onnan pedig – egy darabon a Ravasz patak folyását követve – Nagybányára.
Városunk egyik szimbóluma – az István-torony és a református templom tornya mellett – a Szent János patak és az Amadé völgy között emelkedő Kereszthegy 501 méter magas kúpja. Hogy mikor és pontosan miért is kapta hegyünk a Kereszthegy elnevezést, nem tudjuk. A legvalószínűbb, hogy valóban a csúcson felállított, egykor messziről is jól látható hatalmas fakereszt volt a névadója. Az évszázadok alatt persze a fa többször elkorhadt, a keresztet olykor le is döntötték, városunk azonban mindig újat állított a régi kereszt helyébe.
„Ez a hegy szabályos kúpalakú, erdős hegy, valahogy a legbányaibb mind közül. Amikor egyszer a határból pillantottam rá, szinte fájt, hogy onnan nem szabályos kúpnak festett, hanem egy nagy púp állott ki a hátából. Tiszta időben a Kereszthegy tetestetejéről füstfelhő gomolyog ki, akárcsak egykori tűzhányó korába álmodná vissza magát. A füst persze onnan származik, hogy a Kereszthegy csúcsán van a környék legnagyobb aknája, és a bányában működő emelő- és más gépek, szellőztetők füstje száll kifelé az akna száján. Akik jártak ebben a félezer méter, vagy talán több mélységű pokolszájban, azt mondják, belőle fényes nappal is látni a csillagokat.” (Tersánszky Józsi Jenő)
Keresztút stáció a Kereszthegyen
Ma már nem működnek a mélyben a gépek, a füst sem száll a magasba, s a nemes ércet tartalmazó anyagot sem küldik a felszínre bányászaink. A régi beomlott aknák és szellőzőnyílások környékén azonban még nagy teleken is zöld a növényzet, a hegy gyomrából áradó meleg levegőről árulkodva.
Palmer a Nagybánya és környékében még azt ajánlja, hogy a Portörő (Griviței) utcából az Amadé-völgybe felvezető szekérúton sétáljunk fel a Kereszthegy csúcsa mögötti nyeregbe, s onnan délre fordulva rövid idő alatt érjük el a hegy tetejét. Ha ezt az utat választjuk, s a csúcs helyett jobbra kissé beereszkedünk a völgybe, a hegy oldalában még megtalálhatjuk az egyik kővel kirakott szellőzőnyílás nemrég beomlott maradványait.
Mások a Szent János-patak völgyén indulnak el, s közvetlenül a kőbánya előtt keletnek kaptató völgy gyengébben kitaposott ösvényén jutnak fel a Kereszthegyet a Somossal összekötő gerincre. Onnan délnek fordulva sétálnak a csúcsra. Egyik út sincs lejelezve, mindkettő 1–2 órát vesz igénybe.
Kirándulóink közül sokan nem a gyönyörű kilátással kecsegtető csúcsokat kedvelik, hanem a hűvös, kevesebb fáradságot igénylő völgyeket. Legnyugatibb közülük a Morgót nyugatról határoló Borpatak völgye. A patak a Plestyor alól ered, s onnan délnek kacskaringózva ömlik, mint minden nagybányai patakunk, a Zazarba. Ma már kevés sétáló jár arra, pedig ott fakad környékünk legízletesebb borvize. A völgy elnevezése is innen származik. Ferenczy Béni szobrász erről a borvízről így nyilatkozik egyik írásában: „Esküszöm, hogy a legjobb a világon. Nem túl szénsavas, savanykás. És milyen hideg marad a mázolatlan, nagy korsókban”.
A borkút ma is megvan, de a borkutas nénik már rég eltűntek. S ha nem történik valami, lassan a múlt homályába vész az az épület is, amely a borpataki völgy felső végében áll, fák mögé rejtőzve – mintha maga is szégyellné jelenlegi állapotát. Pedig a múlt század egyik legendás nagybányai személyiségének kastélyáról van szó, akit Tersánszky Józsi Jenő is megemlít önéletrajzi írásában, s aki Tabéry Géza és Krúdy Gyula érdeklődését is felkeltette. A Szinbád szerzője személyesen látogatott Borpatakra, majd „Az utolsó szerencsés aranyásó Nagy-Magyarországon” című írásában vetette papírra Pokol Elekkel való találkozásának élményét, emlékeit.
Pokol Elek (Alexiu Pokol) 1892-ben lett néptanító a borpataki görög-katolikus egyházi iskolában. Feleségül vette az épület tulajdonosát, egy gazdag özvegyet – így lett belőle bányatulajdonos. Mint Krúdy írja, akkoriban Nagybányán mindenki kereshetett aranyat akinek errevaló ideje volt, s aki a „kutatmányi jogot” megfizette. Még Révész János, a nagybányaiak nevezetes evangélikus esperese is rendelkezett aranykutatási engedéllyel, Pokol Elek azonban hosszú ideig hiába próbálkozott. Már lámpaolajat sem kapott hitelre, amikor 1902. március 24-én az első nagyobb aranyrögöt megtalálta.
A borpataki Pokol-kastély homlokzatán lévő bányászjelvény
„Olyan nagy füstje támadt a nevezett aranyleletnek, hogy a pesti Brachfeld és angolja [aranykereskedők] gyalogszerrel tolták Szatmárnémetiből a kis vicinálist, hogy legelsőnek érkezhessenek a szerencsés aranyásóhoz.” – írja Krúdy. Az egykori néptanító egyik első nemes tette volt, hogy templomot építtetett Borpatakon a vallásos érzelmű bányászoknak. Legendák meséltek gazdagságáról: ha fogatán bejött a nagybányai Főtérre, marokkal szórta az aranyat a szájtátó nép sorai közé. Egyszer pedig olyan ötlete támadt, hogy kastélya szalonját koronásokkal borítsa. Ferenc József egyetlen feltétellel hagyta jóvá a furcsa kérést: ha az érméket élükre állítják. Nem szerette volna ugyanis az öreg császár, hogy bárki az arcképén taposson, másrészt azt gondolta: ennyi pénze még Pokol Eleknek sincsen...
A szerencse csak a múlt század ‘30-as éveire pártolt el az aranyásótól. „A telér kiapadt, legfeljebb Korom Pál atyával, a minorita rendház művészbarát főnökével folytat végtelen ramslipartikat […] Jó román volt pedig…” – állapította meg Tabéry, s nem véletlenül: Pokol a gyulafehérvári nemzetgyűlésen még küldöttként vett részt, a román királynői koronához pedig 3,6 kiló aranyat küldött. 1927–28-ban Nagybánya polgármestere volt, az évtized végére azonban már csak egyetlen háza és gépkocsija maradt legendás vagyonából…
A Pokol-kastély legutóbb árvaházként működött. Jelenleg elhagyatottan áll a hajdan rendezett park közepén, s egyre elhanyagoltabb állapotban várja, hogy új szerepét és tulajdonosát az önkormányzat számára még idejében megtalálja.
A Morgó keleti, délkeleti lábait a Veresvíz (Vörösvíz) pataka határolja. Nevét a vasoxid által veresre festett színétől kapta. A hosszú, elágazó patak völgyét a Morgón kívül a Kőalja, Szüküllő, Dongás, Szarkarét őrzi. Rövidebb ága a Fekete-patak és a Szüküllő egyesüléséből keletkezett. Főága mellett bányák sorakoztak.
Bár az itteni bányákról csak a XVIII. sz. második felétől kezdődően vannak hiteles adataink, a völgy házairól, kertjeiről, kaszálóiról, szőlőiről, gesztenyéseiről már a XVII. század első felében tanúskodnak okleveleink. A patak kízes vizét a XVII. sz. első felében gyógykezelésre használták („veresvízi feredőket” említ egyik oklevelünk). Később a védett völgyben egyre inkább sokasodnak a virágoskertes bányászházak. A XIX. század végén a hosszabb-rövidebb ideig városunkban tartózkodó festők is itt találnak szállást, s nem egy közülük itt is telepszik meg. Nem csak azért, mert ezek a házak a Jókai-domb közelében voltak, hanem azért is, mert „ez a külváros olyan bűbájos volt, hogy már miatta megértettem volna, ha a festők beleszerettek ebbe a helybe. Csupa kert, csupa virág, csupa illat. A kis bányászházak előtt virágágyások, ablakukban virág, mögöttük meg egymásba hajló gyümölcsfák”. (Tersánszky Józsi Jenő)
Veresvízi bányászház
Az egykor itt letelepedett festők már eltávoztak; utolsó volt köztük a két nap híján száz évet élt Csikós Antika néni. A kízes víz mellett ma már nincs fakádas gyógyfürdő, s a virágos kertes-ablakos bányászházak nagy része is eltűnt, a Hármas Tölgyesnél pad és asztal fogadja az oda felsétálókat.
Kétségtelen, hogy legtöbb sétálónk régen és talán jelenleg is a Fokhagymás völgye felé irányította, irányítja lépteit. A völgy nevét Palmer így magyarázza: a Fokhagymás-völgy „regényességéhez sehogy sem illő nevét a benne felbuzgó, s nagy gyógyhatású kénes forrástól vette. Ez a város legközelebb fekvő, legárnyékosabb, legenyhébb és legcsendesebb völgye. Nyáron mindig 3–4 fokkal hűvösebb, mint Nagybánya forró utcái”.
A völgy ma is városunk legkellemesebb sétahelye. A patak fokhagymaszaga azonban csaknem félévszázada eltűnt, mert eltűnt a kénes forrás is, amely mellett egykor még fakádas fürdő működött. Az ’50-es években ugyanis, a forrástól feljebb felépült egy vendéglő és kisebb szálloda. Ide akarták vezetéken át feljuttatni a gyógyvizet. A forrást, hogy több vizet adjon, megfúrták, s a művelet következtében a víz megszökött.
A hétvégi sétálók zöme általában eddig a vendéglőig jut el. Pedig feljebb haladva méginkább megtalálhatjuk mindazt, amiről Palmer és Tréger ír. Alig negyedórás séta után kiépített, üdítő vizű forrásnál pihenhetünk meg. Ha időnk és kedvünk engedi, újabb félóra után a völgy kettéválik. A baloldali emelkedőn épület lapul, mögötte teniszpálya. Utunkat a baloldali völgyön folytatva, pár perc alatt elérjük azt a jobboldali kis térséget, amelyen jó félévszázaddal ezelőtt a Petőfi-emlékoszlop és a Petőfi-tanya állt.
Tudjuk, hogy nagy költőnk ittjártakor a Fokhagymás völgybe is felsétált barátaival. Arról azonban nincs adatunk, hogy meddig jutott el. A városi tanács jó évszázaddal ezelőtt határozta el, hogy a két patak összefolyása fölötti tisztáson emléket állít Petőfinek. Először valószínűleg az emlékoszlopot avatták fel (1896. augusztus 10-én), a ház felépítésére csak a következő évben került sor.
Nyírő Sándor, a Nagybánya és Vidéke egykori főszerkesztője versben köszöntötte az épület születését:
Petőfi-tanya soh' se volt e hajlék,
Nagy nevének e lak csak parányi emlék,
Ám megjegyzi róla minden emberöltő,
Hogy e tündérvölgyben megfordult a költő.
A ház emlékkönyvébe az első beírás 1897. szeptember 6-ról származik. Egykori újságjaink és az Emlékkönyv megmaradt első kötete is arról tanúskodik, hogy valamikor sokan sétáltak fel idáig.
A Nagybánya és Vidéke 1902. augusztus 10-i számában Bencsik János tanár, a tanya egyik legszorgalmasabb látogatója arról ír, hogy az emlékház felavatásának hatodik évfordulóján 1400 (!) turista gyűlt itt össze. Az Emlékkönyvben pedig – a sok-sok diák mellett – ott találjuk a város egykori vezetőinek aláírását (Thurman Olivér, Gellért Sándor, Schönherr Sándor, Makray Mihály, dr. Ajtai Nagy Gábor), de festőművészeink sem hiányoznak a látogatók közül (Thorma János, Ferenczy Károlyné, Ferenczy Béni és Noémi, Hollósy Simonné, Iványi Grünwald Béla, Boromissza Tibor, Börtsök Samu, Krizsán János, Czóbel Béla, Maticska Jenő). Utóbbiak lapján két ceruzarajz is van. Az irodalmárok közül Morvay Győző irodalomkritikus, történész, Németh József tanár és felesége, valamint gyermekük, Laci (azaz Németh László, a Nagybányán született Herder-díjas író), az akkor még középiskolás Tersánszky József, Révai Károly költő és műfordító, Révész János lapszerkesztő, Incze Gábor költő is járt a tanyán.
Az oszlop ma már sehol sincsen, pár esztendeje azonban kis erdei lak jelent meg az egykori Petőfi-tanyán, ahonnan mindössze 30–40 perc a Plestyor csúcsa. Onnan jó a kilátás észak, észak-kelet és kelet felé. A Fokhagymás völgyében található piros kereszt jelzés a Klastromrétről indul. Az egykor ott elhelyezett (ma már nem létező) tábla szerint a Plestyor csúcsáig a menetidő 2–3 óra.
Az eddig felsorolt völgyeknél rövidebb a Virághegy és a Kereszthegy közötti Szent János patak völgye. Viszonylag kevesen járnak erre, a kirándulókat zavarja a kőbánya holdbéli tájra emlékeztető kiterjedt pusztasága – ugyanis az út éppen ennek a közepén vezet keresztül. Ősszel viszont a völgy a gombászok „paradicsoma”. Ha erre visz az utunk, 15–20 perces séta után jobbra egy kisebb tisztáshoz érünk, három mesterséges tavacskával; az öregek Pintye tavának nevezik a helyet. A völgyből keleti irányba vezető ösvények a Kereszthegyet a Somossal összekötő gerincre vezetnek, a nyugati irányba indulók gyümölcsösök, gesztenyések között kacskaringózva jutnak el a Virághegyet a Plestyorral (piros kereszt), illetve a Sztrâmbával (kék sáv) összekötő jelzett útra.
Az Amadé völgye, fernezelyi Bódi-tó
A már többször emlegetett 652 m magas Somosnak (Somhegy) déli irányban két nyúlványa van. A nyugati a Kereszthegyben végződik, a keleti ág az annál jóval alacsonyabb Faggyasban. A kettő között ered és folyik déli irányba az Amadé (Amades, Omodé, Kereszthegy) rövid és sekély pataka. Írott emlékeink között sehol sem találjuk honnan ered az elnevezés, kénytelenek vagyunk ismét a helyi hagyományokat megőrző Tersánszky írásaihoz fordulni. „A völgy a nevét az Omodé-fiakról nyerte. Ezek a környéknek kiskirályai voltak valaha. A koronás királytól függetlenítették magukat. Külön pénzt verettek, külön hadsereget tartottak. A váraik, avagy a várkastélyaik egyike itt állhatott a völgyben, vagy a hegycsúcson. Innen a neve.” – olvashatjuk a Félbolondban.
Már láttuk, hogy vannak, akik ezen a völgyön keresztül indulnak sétájukra azok, akik a Kereszthegy csúcsára akartak feljutni. Arról is említést tettünk, hogy útközben az egyik mellékösvényre térve a régi bánya egyik kővel kirakott, nemrég beomlott szellőzőnyílását is megtalálhatjuk. De ezen a völgyön haladtak azok is, akik gyorsabban szerettek volna eljutni a fernezelyi Bódi-tóhoz. Jobb oldalra ugyanis alagút nyílt belőle – valamikor még ezen át vezették a tó vizét a Ravasz-patak völgyéből a kereszthegyi bányaüzemig. Akik ezt az utat választották, rendszerint lámpákkal felszerelve, a csatorna fölé helyezett pallókon kapaszkodtak felfelé az alagútban. Ma már az alagút használhatatlan, bár a Ravasz-patak völgyében vezető piros háromszög jelzés útvonalán még látható bejárata. Amadé-völgyi bejárata beomlott, kijáratát is befalazták.
A már említett Ravasz-patak egy évszázaddal ezelőtt városunk „éltető eleme” volt. „Ez a kis Ravasz-patak (Plisza, vagy árok) Nagybánya leghasznosabb ere, mondhatni életvize; ez hajtja a legtöbb zúzót és malmot; ez bocsátja vizét a Kereszthegy keleti oldalánál balra vonuló vascsőbe, melyből a város piacán üti ki magát, mint kezdetleges, szűkes vízvezeték. S lényegében ugyanennek vize táplálja a Libamező bővizű forrását” – írta Palmer Kálmán 110 évvel ezelőtt.
Ma már nem működnek a zúzók, vízimalmaink, s ivóvízként sem használjuk a patak vizét, amelynek völgyében nem is olyan régen a ma is meglévő, piros háromszög jelzésű ösvényen sétáltak fel azok, akik a Bódi-tóhoz igyekeztek. Legtöbben ma már a Fernezely felől felmenő autóutat, vagy az ugyanonnan kikaptató ösvényeket használják mesterséges tavunk megközelítésére.
Fel, az oldal tetejéhez!
