Településeink

Giródtótfalu, Felsőbánya

Nagybányáról Felsőbánya felé tartva útközben Giródtótfaluban érdemes megállni egy pillanatra. Egy 1329-es oklevél tanúsága szerint Rivulus Dominarum (Asszonypataka) és Mons Medius (Középhegy), a későbbi Felsőbánya közös bírája királyi jogot nyert a két település közötti erdős területen egy új falu (a későbbi Giród-, más néven Felsőtótfalu) létesítésére. 1692-ben Tejfeles-Tótfalunak s néha Veslinger-Tótfalunak nevezték, mert lakosai tejfelből kitűnő édes sajtot készítettek. Ekkoriban Nagybánya külvárosának tekintették; 1620-ban a városi tanács kimondja, hogy a nagybányai szabómesterek csak Felsőtótfaluban (Giródtótfalu) tűrhetnek meg „kolontár” vagyis céhen kívüli mestert. Határában 1679-ben két krakkói lakos vásárolt bányát, majd 1684-ben Felsőbánya város nyitott piritbányát, vasolvasztót és vashámort, ahol bányászszerszámokat készíttetett.

A giródtótfalusi római katolikus templom

Giródtótfalu római katolikus temploma eredetileg a XV. században, gótikus stílusban épült. Az első építési fázisból máig megmaradt a szentélyboltozat, a mérműves ablakok, a kőkeretes szentségtartó és a déli oldal ülőfülkéje. A templomot Bocskai István 1605-ben a reformátusoknak adta, majd 1792-ben a minoriták visszavették a reformátusoktól. A főút mellett álló Szent Péter és Pál apostolok ortodox (korábban görög katolikus) templom 1773-ban épült, megtartva a korábbi fatemplom arányait és tetőzetének formáját, a négy fiatornyos toronysisakkal.

Felsőbánya kedves utcái, kontyos házai, az utcára nyíló pincebejáratok talán még Nagybányánál is jobban őrzik a hajdani bányaváros hangulatát. Akárcsak Nagybánya, valószínűleg az első tatárjárás (1241) után alakult ki, alig 10 km-re Asszonypatakától. A középkori Mons Medius házai a Bányahegy tövében, a Zazar patak két partján épültek. A két bányaváros, Nagybánya és Felsőbánya múltjában sok az azonos vonás; az utóbbiról fennmaradt első írott forrás (1329) is arról szól, hogy a két településnek közös bírája van.

Felsőbánya első fennmaradt kiváltságlevelét – mint Nagybánya esetében is – Nagy Lajos adta (1347), aki ezzel a bányászat szabadabb fejlődését igyekszik biztosítani. A település lakosságának fő foglalkozása a XIX. századig a bányászat volt. Volt időszak, amikor Felsőbánya Nagybányánál is népesebb település volt, a XIX.  század második felében azonban a bányászat hanyatlásával népessége is rohamosan csökkenni kezdett (1857-ben 6069, 1880-ban 5758, 1890-ben 4816 lakos). A XX. század második felében a lakosság számának gyors növekedését jelzi a város nyugati szélén felépült új lakótelep.

A középkorban hol a Habsburgok, hol az erdélyi fejedelmek birtokában volt a település, s a benyomuló tatárok sem kímélték; 1593-ban csaknem az egész város lángok martaléka lett. Ma álló épületei közül az 1739-ben felépült tömör, emeletes városházát, a főtér nyugati sarkán épült egykori bányahivatalt és bányaiskolát, a római katolikus templomot, az 1846–1847-ben épült Kálváriát, az 1845– 1890 között épített új református templomot és az 1889-ben alapított zárda épületét kell megemlítenünk.

A hatalmas, kéttornyú Nagyboldogasszony Plébániatemplom 1847 és 1858 között épült, neoromán-neogótikus stílusban, egy régebbi templom helyén. Főoltárképét Lotz Károly festette. Építése Hunyadi Jánoshoz kapcsolódik, aki 1452-ben személyesen is járt a városban. Az akkori templom remek kivitelű orgonája annyira megnyerte tetszését „hogy azt az egyházi előljáróság beleegyezésével megvette s Zólyomba szállíttatván, kárpótlásul s mintegy vételárul, a város minden arany- és ezüstbányáinak haszonbérét a templomnak ajándékozta” (Borovszky). Ennek köszönhető, hogy a város előbb a római-katolikus plébániát, majd a Kálvária-kápolnát és a Mária-templomot, végül a Zárdát felépíthette.

A háromhajós és két tornyos templom főhomlokzata nyugatra néz. A főboltozatot mindkét oldalon két-két pár díszesen márványozott oszlop tartja. A portálé előterében Szent István és Szent László monumentális szobrai láthatók, a homlokzati falban pedig Szent Péter és Szent Pál szobrai vannak.

Ha időnk megengedi, érdemes a város utcáin sétálgatni egyet. A Kapnikbánya felé felkapaszkodó műút mellett, Felsőbánya délnyugati szélén van a temető. Meglátogatását nem csak azoknak ajánljuk, akik e város neves személyiségeinek – a neves geológus és ásványkutató Fizely Sándornak, a turizmust is támogató Farkas Jenőnek, vagy Puskás Tivadarnak, a város első polgármesterének – örök nyughelyére kíváncsiak, hanem azoknak is, akik gyönyörködni kívánnak a város panorámájában. A temetőt az 1989-es változásokig ritkaságszámba menő régi öntöttvas síremlékek díszítették, barbár kezek azonban sajnos összetörték, ellopták és ócskavasként értékesítették ezeket. A temetőket gondozó egyházak, a városvezetőség, s egy kicsit talán maga a lakosság is felelős azért hogy ez megtörténhetett, pedig most, amikor a megszűnt bányászat helyébe a turizmus fejlesztését kívánják állítani, kiváló vonzerő lett volna ez a temetői műemlékeivel európai visszonylatban is ritkaságszámba menő város. De ami megmaradt, az is patinás – érdemes megnézni és vigyázni rá.

A város nevezetesebb személyiségei, szülöttei közül mindenekelőtt Fizely Sándor bányamérnök, a Hültl fivérek, valamint Lugossy József nyelvész, orientalista nevét kell megemlítenünk.

Fizely Sándor (1856–1930) Selmecbányán született. Az ottani Bányászati és Erdészeti Akadémia bányászati  tanszékének elvégzését követően előbb Felsőbányán gyakornokoskodott, majd Kapnikbányán volt bányatiszt. 1888–1901 között Óradnán, később ismét Felsőbányán (1902–1918) volt bányafőmérnök. Felsőbányán halt meg. Nevét ma a helybeli nyugdíjas klub viseli. Magyarországon a kaposvári Dr. Benkő Géza magángyűjteménye őríz személyéhez kapcsolódó értékes tudománytörténeti emlékeket, így egy általa 1913-ban ajándékozott festett, faragott, ládát Felsőbánya látképével és százegy általa gyűjtött ásványt, köztük fizelyitet, amelyet ő fedezett fel.

A két Hültl-testvér Felsőbánya szülötte volt. Hültl Dezső (1870–1946) mint építész, műegyetemi tanár, az MTA tagja, Magyarország első építészdoktora vált ismertté, 1930–32-ben a Budapesti Műegyetem rektora volt. Számos budapesti újreneszánsz, újbarokk épület tervezője. Testvére, Hültl Hümér (1868–1940) nevéhez a modern sebészet számos részletének magyarországi bevezetése fűződik (maszk, gumikesztyű, a bőr jódozása). Gyomorbél-varrógépét az egész világon használják. Mint az Országos Orvosszövetség elnöke, elsőként szervezte meg a keresetképtelen orvosok, valamint az orvosok özvegyeinek és árváinak rendszeres segélyezését.

Lugossy József (1812–1884), a kiváló nyelvész, orientalista, az MTA tagja is Felsőbányán született. 1841-ben néhány hónapig szatmári pap, majd máramarosszigeti tanár, 1845-től a Debreceni Kollégiumban a magyar irodalom tanára és a kollégium könyvtárosa volt. Ő kezdte el gyűjteni a könyvtár számára a magyar írók kéziratait. Részt vett a szabadságharcban, amiért egy ideig bujdosnia kellett. 1851-től 1861-ig ismét Debrecenben oktatott. A germán és román nyelveken kívül héber, arab, perzsa és tibeti nyelven beszélt és írt, szanszkrit nyelvet tanított. Ő írta az első magyar nyelvű arab nyelvtant, és írt az ősmagyarok csillagászati ismereteiről is.

Ha Felsőbányán járva még a régi városrészbe érkezés előtt jobbra felkanyarodunk a város melletti domboldalra, – a korábban ismertetett temető mellett elhaladva – Lacfalu, Bajfalu, majd Sürgyefalu (Dióshalom) érintésével Kapnikbányára juthatunk. 

Dióshalom (Șurdești) arról nevezetes, hogy itt található Románia második legnagyobb, 54 méter magas, fából készült műemlék temploma. A ritka építészeti alkotás közvetlen közelről és körbejárva csodálható meg igazán. A települést elhagyva érdekes látványt nyújtanak az út baloldalán, szétszórtan látható „kőkazlak”. Az ezekhez kapcsolodó szájhagyományt ismerteti Szentimrey István a Nagybánya és vidéke egyik 1885. évi számában: „hajdanta a disunitus [görög keleti] pap háznépével ünnepnapon szénát gyűjtött, a kapniki unitus [görög katolikus] pap megtudta, templomába ment, meghúzta a harangokat s imádkozott, hogy Isten büntesse meg az ünnepszegő papot. Úgy is lőn, hirtelen villámlás-dörgés támadt, a mennykő a papot lesújtotta, a boglyák kővé váltak – s a bajfalusiak unitusokká lettek. Így beszéli ezt el a kitűnő tollú Teleki gróf is s hozzá teszi: igaz-e vagy nem, nem tudom, de az bizonyos, hogy egy kapniki bányász egy máramarosi oláhnak nagy havas télen széna helyett jó pénzért eladta.”